Persze ez egy Angelina Jolie-mozi, s mint ilyet kell elhelyeznünk az Angelina Jolie-hajviseletek rangsorában (27. percig: festett sárga, 27-100 p.: festett fekete), s csak ezután járulhatunk a kémfilmeket elbíráló rögtönítélő moziszék színe elé. Mi viszont, amilyen bátrak vagyunk, teszünk a hivatali útra; annál is inkább, mert a Salt ügynöknek a csendes iparosok egyik szívünknek kedves képviselője, Phillip Noyce a rendezője, s innentől dzsolizhatnak tőlünk, amennyit csak tudnak, ez nekünk akkor is egy Phillip Noyce-film. Noyce-ban azt szeretjük, hogy akciórendezőként a legősibb mesterséget űzi, ifjonti divatoknak sosem dőlt be, és a kapuzárási pánik sem eredményezett nála olyan vizuális kényszercselekvéseket, mint mondjuk Tony Scottnál. A kamionról kamionra ugráló kémet és az elfogására mozgósított ügynöki apparátust mindig jó szögből, illő zenei aláfestéssel találja meg a kamerája, semmi faxni, itt egy Jolie repül, ott egy rendőrautó, a távolban parancsot osztogató hivatali arcokon pedig a jogos aggodalom. Tétje az egyáltalán nincs a dolognak, mert az legkorábban a főcímeknél (A. Jolie titkos ügynököt a szerelem kimenekíti egy észak-koreai börtönből), de legkésőbb a Daniel Olbrychski cipőtalpából kiugró késpengénél odalett, de annyi baj legyen, amikor ilyen flottul megy a menekülés. A későbbiekben sajnos az orosz és az amerikai elnök (Noyce-nál hagyományosan vértelen bürokraták az amerikai prezik) élete is veszélybe kerül, amit már nem ment sem a közúti akciózás, sem a White House spájzában feltűnő elvtársi különítmény.
