"Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore.
That long black cloud is comin' down
It feels I'm knockin' on heaven's door"
- énekelte Bob Dylan, és találni sem lehetne jobb helyet ezeknek a soroknak a Salvador tűzharcos epizódjánál. Meg magánál a filmnél.
Nem mindig jó az, ha egy film túl van zenélve - s ezzel azt sem állítom egyúttal, hogy a Salvadorral ez a helyzet -, csak éppen annyit, hogy nem mindig jó. Itt sok zene van, ezért nem lehet elmenni mellette, Jethro Tull, King Crimson meg Leonard Cohen - és mind jó helyen, Manuel Huerga filmje ugyanis megfelelő táptalaj a hetvenes évek lázadó közhangulatának illusztrálásához, egy mártír története által.
A mártír Salvador Puig Antich, az idő 1973, a Franco-éra, mielőtt az utolsókat rúgja, még jól belerúg azért az ártatlanba is. Salvador (Daniel Brühl) és társai anarcho-szindikalista csoportot alakítva Robin Hood szellemében garázdálkodnak a környék bankjaiban, mígnem egy napon elkapják őket egy brutális rajtaütés során. Salvador börtönbe kerül - és itt kezdődik kálváriája.
A rezsim ugyanis példát akar statuálni, s ki más lenne jobb alany erre Salvadornál - aki ugyan nem az ETA tagja, de hát ugyan már, gondolhatják - krumpli, burgonya, legyen Salvador ETA-tag, induljon ellene így eljárás, hozzanak ítéletet így felette, s végül ítéljék halálra s végezzék ki ezért. Megint tanú a történelemben/filmtörténetben: nekünk ismerős a cselekményvezetés, az előzményekből s a formából pedig már korán kiderülhet, hogy Salvadort bizony nem hozza ki senki onnét, nem lesz utolsó pillanatban érkező felmentőlevél, feltámadás sem.
A film a hetvenes évek hangulatát híven tükröző első felét követően beszorulunk a szürkéskék börtönfalak közé - és várunk. Innentől kezdve ugyanis a forgatókönyvíró-rendező a nézői idegeken táncol a szenvedéstörténet elnyújtott folyamatát annak tehetetlen nyomorában, a cammogó idő valószerűségében megmutatva. Akár akarjuk, akár nem. És történelmi példázat lesz belőle, nem utolsósorban köszönhető ez a második fél klausztrofób drámájának egyetemességén túl a főszereplő Daniel Brühl játékának. Persze ő eleve jó választás, mert ki ne könnyezné meg az ártatlanul szuggesztív arcú karaktert, ám valódi ritka érzékenységgel képes megmutatni az akaratlan áldozattá válás passióját. Ha van hiteles, megindító film igazi katarzissal a témáról a Salvador az.
