Coenékkel már úgy vagyunk, mint Pavlov kutyája. Már eleve úgy ülünk be a moziba, hogy jó filmet akarunk látni, legyen ez akármilyen műfaj, egyszerűen beindul a feltételes reflex: ha Coen, az minimum Oscar-gyanús, vagy valamilyen más díj Cannes-ból. Ráadásul a sorminta is kedvezett a Llewyn Davis világának, hiszen a Dől a monéval a fiúk kihülyéskedték magukat, vagyis a habkönnyű komédia után joggal számítottunk valamilyen fajsúlyosabb darabra.
És tényleg: a mostani keserédest könnyedén oda lehet sorolni a jobb Coen-darabok közé, közvetlenül az igazán nagy dobások (Nem vénnek való vidék, A nagy Lebowski, Ó, testvér, merre visz az utad?) mögé. Már azzal is levesznek a lábunkról, hogy nem a hollywoodi sémát követik, vagyis nem egy karriertörténet bontakozik ki a szemünk előtt, nem a „semmiből jött, sztár lett” panel kap itt és most vérfrissítést. A Llewyn Davis világa a „semmiből jött, semmibe megy” művész filmje, egy countryzenész története, aki nem elég tehetséges, vagy nem elég szerencsés ahhoz, hogy kitörjön a középszerből, hogy maga alá gyűrje a mindenhonnan érkező konkurenciát. Ő a régi falfirka tipikus áldozata, miszerint: „Mindig is szerettem volna valaki lenni, de kár, hogy nem fogalmaztam egy kicsit pontosabban.”
Pedig kellemes a hangja, jó a kiállása, Llewyn Davis (Oscar Isaac visszafogott és hiteles alakítása) mégsem tud egyről a kettőre jutni. Az egykori matróz kisebb bárokban zenél, vendégkanapékon alszik, s mivel nem akar fogyni a fi lm címével azonos lemeze, egyre kilátástalanabb anyagi helyzetbe kerül. A magánélete romokban, sehol egy biztos pont. Vagy ha mégis, akkor arról csak utólag értesül. A legtöbb művésznek az efféle siralmas háttér, lelki és egyéb nyomor mindig elég arra, hogy valami maradandót izzadjon ki magából, ám Davis erre már nem képes. És arra sem, hogy olyan gagyi, de jól fialó dalokat írjon, mint amilyeneket a tartós rajongótáborral rendelkező házaspár, Jim and Jean ad elő.
A magyar nézőt talán az riaszthatja el leginkább, hogy a filmben számos countrydal hangzik el (néhány egészen borzalmas is), ám ez egyfelől megalapozza a hangulatát, másfelől jól visszaadja a hatvanas évek elejének útkereső atmoszféráját. Hiszen felbukkan itt a vérdilettáns fiúbanda, az unatkozó háziasszony, de mintegy poénként, a még szinte gyerek Bob Dylan megjelenése jelzi, hogy nem minden és nem mindenki van halálra ítélve ebben a közegben.
Igazából remek pillanatai miatt lehet szeretni ezt a filmet. Amikor Jim Berkey szerepében Justin Timberlake végtelenül egyszerű countrydalt énekel lehunyt szemmel, teljes átéléssel. Amikor a zseniális John Goodman feltűnik a dzsesszzenész Roland Turner bő rében, és két mondattal a porig alázza a country műfaját. Vagy amikor Garrett Hedlund, a lakonikus beat költő, Johnny Five karakterében finoman ellenpontozza a nemrég az Útonban alakított, mindig izzó életművészt, Dean Moriarty-t. Mert talán épp a chicagói út, amikor a film igazi road movie-vá alakul át, az alkotás legerősebb része: Davis végső kétségbeesésében fellépés reményében oda menekül New Yorkból. Ám mivel megalkuvásra képtelen, így ez a lehetőség is elúszik.
Bár ha jobban belegondolunk, a Llewyn Davis világa sajátos road movie-ként fogható fel, ahogy hősünk kanapéról kanapéra evickél, hogy nyerjen még egy napot, mielőtt fel kellene adnia az egészet. A sikertelenség drámája ez, az elkallódásé, hogy a tehetség önmagában semmire sem jogosít, semmit sem ígér. A tél pedig kemény, egyre jobban átáztatja a nyári cipőt, és egyre jobban gyötri a még télikabáttal sem rendelkező hősünket, aki lassan már egy macskáért sem képes felelősséget vállalni. Egyszerre szánjuk és hagyjuk sorsára magunkban a zenészt, hiszen az ő bukása is kell ahhoz, hogy mások felemelkedjenek.
Nem ez a film fogja megszerettetni velünk az Amerika lelkéből szóló countryt, de sokáig megragad bennünk majd valamilyen furcsa szomorúság, a kilátástalanság íze, amelyen már nem segít sem a lázadás, sem a beletörődés. Oscar Isaac tekintete, ahogy lassan megérti, nincs már más út, csak visszafelé. A névtelenségbe. A hétköznapokba. A semmibe.
