A marketingesek megint hülyét csináltak belőlünk. Sherlock Holmes ugyanis mégsem meleg. Futótűzként rohant végig annak idején a sajtóban a beharangozó hír, miszerint Guy Ritchie új Sherlock Holmes adaptációjában a zseniális nyomozó és hű társa, Dr. Watson nem csak vizsgálódás és a bűnfejtés élményeit osztják meg egymással, hanem sok minden mást is. Különös tekintettel a gyengéd érzelmekre és azok gyakorlati manifesztációira.
Ironikus, de tény: a film legműködőképesebb részei pont azok a jelenetek, amikor Holmes azon aggódik, hogy szobatársa kiköltözik közös legénylakásukból valamiféle őrült, érthetetlen ötlet végett: elvesz feleségül egy nőt. Szinte vibrálnak azok a képsorok, amelyekben a sármos Holmes froclizza a sármos Watsont: Robert Downey Jr. és Jude Law ebből a szempontból több mint működőképes páros.
A kiszemelt ara egy nevelőnő: Mary Morsan, akinek a szerepére igyekeztek minél jelentéktelenebb színész találni és meg is találták a tökéletes megoldást Kelly Reilly személyében. Azaz sokkal fontosabb a két főszereplő közötti viszony, mint a mellékszálak. Így fordulhatott elő, hogy Holmes "szerelme", Irene Adler szélhámosnő is csak statisztál a történetben - Rachel McAdams alakítása ezért is talán kellőképp felejthető. Olyan émelyítő ez az egyoldalú dramaturgia, mint a rossz bor: beleszagolunk, és a fűszerek helyett az alkohol egyértelmű bűzét érezzük csak.
De nem ez a legdurvább merénylet Sir Conan Doyle írásaival szemben. A szentségtörést Ritchie azzal követte el, hogy akciósztárt farag Holmes-ból. Az intellektusát a polihisztor-detektív leginkább arra használja, hogy matematikai precizitással számolja ki, miként is kell bevinnie az ütéseket ellenfelének, és hogy azok milyen hosszú idő alatt gyógyulnak majd meg. Ez a Holmes annyira frusztrált attól, hogy nem jut neki semmilyen szellemi stimuláció, hogy ezt különböző agressziókban éli ki. Páratlan mondatok helyett, páratlan balegyenesekben és botozásokban lép túl a karakter az elé háruló akadályokon.
Nincs detektív-mozi rejtély nélkül. A bűn, mint feszültségforrás, azonban nem igazán működik. A Marc Strong alakította Lord Blackwood sablonos fő-gonosza annyira száraz és egyszerű, hogy még a sarki fűszeres is megmondaná róla, hogy ez egy nagyon-nagyon rossz fiú és bizony az erő sötét oldalán áll. Ehhez a felfedezéshez nem is kell Holmes-kaliberű detektív. Akkor vesz a film bizarr fordulatot, amikor az akasztófát túlélő, pardon, a másvilágból visszatérő Blacwood elkezd vámpírképességekkel rendelkezni, majd összetákolja a világvégét. Olyan érzése van néha az embernek, hogy a nagyokat néző és sokat menekülő Holmes nyit egy X-aktát - Fox Mulder után szabadon. Érdekes megoldás(?) viszont, hogy a misztikum és a természetfeletti végül kiteríthető és leleplezhető a logika révén. Kár, hogy ez a logika csak amolyan kocsmaszintű, mellékes nyűg.
A filmrajongónak mégis az lehet a legnagyobb talány, vajon hogyan kerülhetett egy ilyen alapanyag Guy Ritchie kezébe. A Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff kultikus rendezője az elmúlt tíz évben a kínos kategóriába csúszott le, egyik művét, a Revolvert minden idők egyik legrosszabb filmjének kiáltották ki. Pedig ő nem csinál semmit sem másképp, mint ahogy tette az egyre inkább megszépülő múltban. Nagyotmondások és klassz-faktor a négyzeten. A huszonegyegyedik századi Holmes ennek megfelelően egyszerűen cool.
Se több, se kevesebb.
