Robert Altman utolsó filmje, Az utolsó adás igazi hattyúdalnak sikerült. Nyilván nem véletlenül, hanem egy életmű tökéletes búcsúdarabjaként. Az apropó egy rádióműsor, amely túlélte a tévé hódításának idejét, ám az üzleti szempontok mégiscsak diadalmaskodnak rajta. Sic transit gloria mundi?
A Praire Home Companion története kedves. Egy kisváros - nevét se tudjuk, nem is fontos - színháztermében hétről hétre zenés varietéműsor van, amelyet a helyi színészek énekelnek el. A kisváros rádiója pedig hétről hétre élőben közvetíti a műsort - immáron 30 éve. Ahogy a Kevin Kline alkotta magánnyomozó fogalmaz: "már rég nincs divatban, csak ezt itt elfelejtették megmondani".
Valóban, jó megfogalmazás. Mintha megállt volna az idő. Ezt nemcsak az a tény teszi kézzelfoghatóvá, hogy a történet az '50-es években játszódik, hanem a szereplők is gyakran idézik a régi, szép, elmúlt időket. De a család, az istenhit, a közös emberi kapcsolatok és más eszmék gyakori felidézése megfelelően jó terep ehhez a filmhez. Sőt, még egy halálesetre is fény derül. A maga természetes, emberi oldaláról bemutatva.
Nem mondok sok újat, ha tisztázom a film aggályait: a rádióadás megszűnésével valami más, valami sokkal fontosabb is kiveszik az életünkből. Hogy régi és új filmek, filmfelfogások közti különbségekről beszélünk, vagy egyenesen művészetfelfogási különbségekről, esetleg csak az élet kis apró dolgaiban megjelenő különbségeiről, ezt nem tudjuk. Tény, ami tény, itt erről van szó - a film azonban így sem hajlik a közhelyek világába. A giccsébe is csak egy kicsit.
A filmnek azonban talán a történet a legkevésbé fontos tulajdonsága. Szó mi szó, sok minden kiderül a múltról, az amerikai emberekről, a texasi farmerek életvilágáról, de mindezt csak sejtjük, leginkább a szereplők elbeszéléséből. Akik azért - csettintsünk - nem akárkik: a múltba révedő, örök kedvenc testvérpár szerepét Meryl Streep és az inkább Amerikában ismert, ám ott annál népszerűbb Lily Tomlin alakítja, Kevin Kline, mint amolyan fő mindenes jelenik meg, Woody Harrelson és John C. Reilly a két szabadszájú countryzenész, Tommy Lee Jones pedig a gonosz, aki jön és megsemmisíti sokak évtizedes álmait. Csupa már sokat tapasztalt, némely már lehulló félben lévő csillag között Lindsay Lohanben találjuk meg a fiatalságot. Lola, a Streep alakította Yolanda Johnson lánya, jól alakítja a totális spleenben és nemtörődömségben érkező ifjú bohót, akit az utolsó adás melankóliája és az idősebbek meseszerű világa szintén fölemel egy-két lépéssel a föld fölé. Emellett a film zenéje - minő meglepetés - ad még számunkra jó perceket. Igazi, valódi, szívből jövő, ritmusos zenét találunk; végre egyszer nem konzervből eszünk.
Robert Altman filmje még a tavalyi évben készült el. Akkor még csak legújabb filmjéről beszélhettünk. Mire azonban Magyarországon moziba kerül, az alkotó már nincs közöttünk.
