Miről híresek a skótok? Ugyan, a fösvénység csak előítélet… De a skót whisky? Skót szoknya? Érthetetlen angol? A The Proclaimers I'm Gonna Be (500 miles) című száma? Na, ez mind igazi skót unikum (hogy a töményeknél maradjunk) – és mindegyik fel is tűnik a Szesztolvajokban, ami egy hamisítatlan skót vígjáték. Annak ellenére, hogy igazából angol-francia-belga-olasz koprodukcióban készült.
Robbie egy alacsony, de annál vadabb alak, apró termete egy folyton kitörni készülő agresszióvulkánt rejt. Ült már börtönben azért, mert kokótól fűtve rokkantra gyepált valakit, és most is épp a dutyi fenyegeti, ám – születendő gyerekére való tekintettel – a tárgyaláson megkegyelmez neki a bíró, és közmunkára ítéli. A közmunkán pedig megismer néhány kedves fickót, akik talán segíthetnek neki lekászálódni a lejtőről, amire ráállt az élete. Ezek közül is a legfontosabb Harry, a munkavezető, aki egy valódi mentőangyal: a kötelező munkakapcsolaton kívül is gondot visel a rábízottakra, és igyekszik az elméjüket is pallérozni, kultúrára nevelni. Például olyan motiváló módon, hogy elviszi őket egy whiskylepárlóba, így vezetve be őket a nemes italok elegáns és visszafogott élvezetének világába, ahol olyan fogalmakkal ismerkednek meg, mint "az angyalok jussa" (Angel's share, a film eredeti, beszédes címe), amely a hordókból elpárolgó évi 2%-os veszteséget jelenti.
Innen nem nehéz elképzelni a cselekmény menetét, ha tekintetbe vesszük, hogy egy csapat bűnözőről van itt szó tulajdonképpen. Még ha elég piti kis bűnözők is – és főleg borzasztó kétbalkezesek. Egyikőjüknek sincs ki mind a négy kereke, különösen Albert az, aki fogyatékosnak tűnik – de persze neki is megvan a fontos szerepe és helye a történetben. Például ő adja a poénok nagy részét – ami azért sajnos nem a legjobb húzás, mert bénácska bűnözők szellemgyengeségén röhögcsélni azért nem a humor legmagasabb foka. Akad azért más viccforrás is – például, ha már Skóciában vagyunk, nem maradhat el egy kis skót-szoknya emelgetés sem…
Szerencsére, ha nem akarjuk mindenáron vígjátéknak felfogni, akkor egész jó, hangulatos kis filmet láthatunk. Mert hangosan felröhögős poén nem túl sűrűn van ugyan benne, de annyi épp elég, hogy megédesítse kicsit a keserű, lecsúszott szereplők életét – hiszen a humor épp erre való, a valóságban is. Ha egy skót korképnek fogjuk fel a filmet, akkor egy, a problémákat nem elhallgató, ugyanakkor kedves, hangulatos mozival találkozhatunk, ha beülünk a Szesztolvajokra. De nem igazán vígjáték, pláne nem Guy Ritchie-féle alvilági módra, és nem is "Skócia válasza a Tranispottingra" – pedig ezzel a szöveggel és ezzel a műfajjal hirdetik. Ellenben egy szerethető karaktereket felvonultató, utolérhetetlenül skót hangulatú heist mozi – legalábbis ez válik belőle a végére.
Igaz, azért azt elég nehéz elhinni, hogy egy kontrollálhatatlan erőszakgombóc figurából (akivel egyébként a film elején éppen ezért nagyon nehéz azonosulni) a gyereke megszületésének a hatására agressziómentes mastermind válik – de ezt írjuk a népmesei fordulatok közé. Egyébként a történet tekintetében nem sok újdonsággal szolgál a Szesztolvajok, mindig lehet sejteni, mi fog következni – de ennek ellenére épp elég dráma, épp elég báj és különlegesség van benne ahhoz, hogy ne hagyja ellankadni a néző figyelmét. Ez adhat magyarázatot arra, miért is kapta meg a rendező Ken Loach Cannes-ban a zsűri díját.
Értékelés: 7/10
