A Smaug pusztasága úgy akar – majdhogynem képmutatóan – Két toronnyá válni, hogy a benne történtek csupán töredékének van jelentősége.
A Váratlan utazás nem csak Bilbó számára volt váratlan. Annak ellenére ugyanis, hogy A hobbit trilógia első részében Jackson sikeresen adta vissza a könyv felütésének bukolikus és leplezetlenül naiv meseexpozícióját, mindenki pont ezt kérte számon rajta. A kissé mohó Jackson ugyanakkor még Tolkien bevásárlólistájából is átemelt volna részleteket a filmbe csak azért, hogy a már távolról is ingatagnak – de annál jövedelmezőbbnek – tűnő trilógiaformát újrahasznosíthassa. A Váratlan utazás épp ezért vált epizodikusságában bicebócává és lassúvá. Rákfenéje tétnélküliségében és redundánsságában rejtezett. A publikum ugyanis a honvisszafoglaló törpök fékezett habzású kalandját Frodóék minden rezdülésében epikus baktatásához képest ingerküszöb alatti mellébeszélésnek vélte – és ebben lehet is valami. Ennek ellenére tisztességes kalandfilm volt, amit a jóval morózusabb Smaug pusztasága – a kritikákat elnézegetve – minőségben elvileg megugrott. Elvileg.
A második hobbit-film ugyanis ízig-vérig középfilm, nem válik tehát többé az előzménye és a folytatása közt elterülő háromórás átvezető momentumnál. Dicséretes, hogy Jackson és forgatókönyvíró kompániája (köztük Guillermo del Toro) az előzményhez képest emberibb kontinuitásérzékkel dolgoznak – a nagyjelenetek között végre ok-okozati kapcsolatokat is ki lehet tapintani. Ugyanakkor ez túl sokat nem jelent, mivel a Smaug pusztasága valamilyen oknál fogva végigrohan önmagán. A bőrváltó Beorn, a Bakacsinerdő és pókjai, a tündekirály börtöne, a Tóváros bürokráciája, de még a film esztétikai csúcspontjának helyszíne, Dol Guldur is egy Tolkien-rajongóklub sietős diavetítésének tűnik. Ha a Váratlan utazás cammogása gond volt, akkor a Smaug pusztaságának vágtája is az. A legironikusabb az egészben pont az, hogy míg a lankás előzményfilm a koboldbarlang hullámvasútszerűen komponált fináléjában felpörgött, addig a rohanó második film a Tóvárosban megül. Onnan pedig Smaug lánglehelete is csak ímmel-ámmal tudja felpiszkálni. Félreértés ne essék, nem unalmas a film. Egyszerűen csak másként válik inkonzisztenssé. Sajnálatos ugyanis, hogy Jackson képtelen elfogadni – vagy urambocsá’ palástolni – a történet alávetettségét. Már a Váratlan utazás esetében is könnyedén lehetett élni a gyanúperrel, miszerint nincs a könyvben három maratoni hosszúságú filmre elegendő alapanyag, azonban mindez a Smaug pusztasága után válik igazán egyértelművé. Jackson ugyanis úgy duzzasztja fel meséjét, hogy az nem tartalmasabbá, hanem hígabbá válik a kelleténél. Hiába szövi tele Tolkien lábjegyzeteivel és félbemaradt eredettörténeteivel, hiába utalgat kínosan a Gyűrűk ura-trilógiára, mivel A hobbit minden epikusságot nélkülöző tábortűz-története mindezt láthatóan kiveti magából.
A Váratlan utazásban Bilbó egy otthonülő frissnyugdíjasból vált önmagát is meglepő kalandorrá, aki a film végére esetlen hősalakká tudott nemesedni. Mégis, az akkori kiábrándult bírálatok rendre a jellemfejlődés hiányát rótták fel Jacksonnak. A Smaug pusztaságában a megtökösödött Bilbónak már zöldfülű függőként viszket a vénája a gyűrű hatalma iránt, és leginkább ennyi. Most mintha a törpök fontosabbak lennének. Ugyanakkor azontúl, hogy Thorin látványosan elborul, a többiek továbbra is egyvonalas skiccek Hófehérke szoknyájának rejtekében. Érdekes módon most mintha mindenki oda lenne a karakteralakítás sötét tónusú megközelítésétől. Nincs igazság, de a Smaug pusztasága legalább látványos.
Jackson akciódramaturgiát túlpörgető kompozíciói miatt bizonyára a Tolkienből elégségeseknek is érdemes megtekinteni a filmet. Ha viszont ezek a szórakoztató túlzásokba eső jelenetek azok, amik miatt Jackson hobbit-filmjei híresek lehetnek, akkor azon sem érdemes meglepődni, ha Tolkien esetleg forgolódni kezd a sírjában. Márpedig – körbenézve a nagyvilágban – úgy tűnik, hogy a hordóban úszva-sodródva menekülő törpök rajzfilmszerű akció-orgiájának méltatásán nem sokan merészkednek túl. Mintha Jackson nagyobb energiát fektetett volna ezekbe a videójátékszerű szekvenciákba, mint a film egésszé ollózásába. Mindezek fényében pedig a baljóslatúra sötétített és kényszeretetés során epikussá hizlalt hangvétel akár blöffnek is tűnhet. Keretnek a közönségkedvenc tündevíváshoz, a száradt fügeként hulló orkfejekhez, a girbe-gurba plánozásba belevesző nyílzuhataghoz. Lehet, hogy ez az egész nem is akar másról szólni – akkor viszont a Smaug pusztasága egész jó film.
