A gall mozira nemcsak az elmúlt hetekben lezajlott francia filmhét hívta fel a figyelmet. Kivételesen gazdag kínálattal van jelen szinte hetente a hazai mozikban, dicsérve a francia film gazdagságát, de még inkább azt az elkötelezett kultúrpolitikát, amely Európában páratlan bőkezűséggel támogatja a nemzeti filmgyártást. Van is mit támogatnia, hiszen a mozgókép francia mesterei a filmtörténet szinte minden korszakában meghatározó szerepet játszottak. És ami megkülönbözteti a francia filmgyártást a kontinens többi nemzetétől, hogy sosem feledkezik el a nézőről. A populáris és az alkotói film nem egymást kizáróan, hanem erősítve volt jelen a mindenkori repertoárban. Jean-Paul Belmondo egyszerre volt az újhullámos Godard-művek hőse és Cartouche, remek kalandfilmek főszereplője. A műfaji gazdagság az idei évadban is lenyűgöző, még ha a kínálat azt jelzi is, hogy nem szükségszerű mindig remekműveket létrehozni.
Eric Civanyan kosztümös filmje 1830-ban játszódik. A történet hátterében az egyetemes kronológia kihagyhatatlan eseményei és figurái állnak. Párizsban egymást váltja a trónon X. Károly és Lajos Fülöp, föltűnik Lafayette tábornok és Lafitte bankár, a liberálisok győznek a választásokon, aztán júliusban kitör a forradalom. De mi a társadalmi-politikai forradalom a szívek forradalmához képest? Mert a történelem eseményeire, a históriaformáló személyiségekre csak utalnak a Soha ne mondd, hogy soha szereplői, többnyire ironikus felhanggal. Fontosabb és időtlenebb kérdés foglalkoztatja őket: létezik-e igaz szerelem? A hiteles válaszra évezredek óta vár az emberiség, és Civanyan filmjének megtekintése után is keresni fogja az egyértelmű feleletet...
Valentin az élet császára. A fiatalember imádja a nőket, rendszeres látogatója egy keleti szerájnak álcázott kuplerájnak, bőkezű gavallér, nagyvonalúan szórja a pénzt. Legfeljebb azt vethetjük a szemére, hogy nem a sajátját. De ne ítélkezzünk fölötte, megteszi azt a nagybácsi, akinek egyszer csak elege lesz abból, hogy rendezze unokaöccse adósságait. Van Buck bácsinak jól menő rőfösüzlete van Párizs belvárosában, de azért a kassza nem kimeríthetetlen. Az üzletmenet fellendítése érdekében szeretné bevonni az arisztokratákat is a vásárlói körbe. Erre pedig az a legjobb lehetőség, ha csélcsap unokaöccse elvesz egy előkelően csengő nevű nemes lányt. Az elhatározást tett követi. Van Buck bácsi alkut köt egy anyagilag megszorult bárónővel az unokaöcs és az arisztokrata Cécile leendő házasságáról. De nem a középkorban élünk, hanem a liberális Párizsban, ahol nem lehet csak tekintéllyel és hatalmi szóval befolyásolni az érzelmeket. De ez még hagyján. A konfliktust tetézi, hogy Valentin is fogadást köt a nagybácsival: ha egy nap alatt el tudja csábítani Cécile-t, akkor nem kell elvennie a lányt feleségül...
A forgatókönyv állítólag a neves romantikus író, Alfred de Musset művéből készült. Erős a gyanúnk, hogy A század gyermekének vallomásai című alapregény szerzője nem ismerne rá szülöttjére. Nem ez zavarja a nézőt, és nem is az újszerűség hiánya, hiszen egy kosztümös vígjátéktól nem várunk újabb adalékot a szerelem természetrajzához. Megelégednénk hangulatos miliővel, jól bevált, működőképes fordulatokkal, eleganciával, vonzó színészi játékkal. A háttér, a díszlet annyira korhű, amennyire a történet megkívánja. Sajnos éppen azzal marad adós a Soha ne mondd, hogy soha, ami a francia filmek mindenkori erényének számít: a könnyedséggel, a szellemességgel. Nehézkesen illeszkednek össze a sztori elemei, többször véljük úgy, hogy befejeződött már a történet. A legkellemetlenebb meglepetés a szerelmeseket alakító Jean Dujardin és Mélanie Doutey játéka. Megmagyarázhatatlan, hogy két vonzó, rokonszenvet keltő fiatal helyett miért választott a rendező két dilettáns, külsődlegesen játszó színészt.
