A St. Trinian's - Nem apácazárda a sokadik, de nem az utolsó feldolgozása a negyvenes-ötvenes évek egyik legendás képregényének. Szinte nézhetetlen, és ha ez még nem lenne elég: rövidesen készül a folytatás is.
Feltehetően egy igazi St. Trinian's rajongó - aki esetleg ismeri Ronald Searle eredeti, gunyoros képregény-sorozatát a rebellis lányiskoláról vagy látta a számtalan feldolgozás valamelyikét - sokkal jobban élvezi ezt a filmet, mint az, aki előzetes ismeretek nélkül csak úgy belecsöppen. Mert önmagában ez a film nagyon nehezen áll meg a lábán, hacsak nem tartozunk azok közé, akik felhőtlenül kacagnak például egy szellentésen, egy letolt gatyán, egy véletlenül bevitt ökölcsapáson, vagy azon, ha egy férfiszínész nőimitátorként suhan a vásznon.
Pedig maga a műfaj többet is tartogathatna, hiszen az Oliver Parker és Barnaby Thompson által rendezett St. Trinian's a tini-vígjátékok éles paródiájaként kellene, hogy működjön. Vannak benne lányklikkek (a geekektől az emókon át a luxusprostituáltakig), összecsap egy régi szerelmespár, a liberális igazgatónő (Rupert Everett szőke parókában) és konzervatív miniszter (Colin Firth), és persze találunk egy lassan beilleszkedő, ártatlan báránykát is, (Talulah Riley), hiszen ez a karakter az ilyen típusú filmekből sosem hiányozhat.
Tehát a naiv Annabell, aki mellesleg az igazgatónő unokahúga, bekerül Nagy-Britannia legszörnyűbbnek tartott lányiskolájába, megismeri a helyi, kissé barbárnak tűnő szokásokat, túlesik a kötelező átfazonírozáson is, hogy igazi "Trinny-baba" legyen (combfixet is kap, naná), majd rövidesen beleszokik a káoszba, és együtt küzd a többiekkel az iskola fennmaradásáért. Az intézményt ugyanis egyszerre támadják a hitelezők, a lány édesapja (Rupert Everett második szerepében, ezúttal gonosz intrikusként) és a túlbuzgó, karót nyelt oktatásügyi miniszter. Így aztán akad egy termékeny krimiszálunk is, mivel az iskola financiális nehézségeit a lányok képlopással kívánják orvosolni, és Vermeer leghíresebb festményét, a Leány gyöngy fülbevalóval című remeket nézték ki e célra. Bár a mű valójában a hágai Mauritshuis állandó kiállításán szerepel, a mindenre elszánt lánykommandó tagjai a filmben a National Galleryből próbálják meg elcsenni, ahová egy iskolák közötti kvíz segítségével jutnak be. A szereplőlista impozáns, az említett sztárokon túl ott van például Stephen Fry, aki önmagát alakítja egy kvízműsor házigazdájaként, és persze rengeteg szépreményű üdvöske is megfordul a filmben a kótyagos és idegesítő recepciós-titkárnőt megszemélyesítő Jodie Whittakertől a geekek vezérét játszó, topmodell Lily Cole-on át egészen a húszas évek sztárjait, avagy a Ponyvaregénybeli Uma Thurmant idéző, bubifrizurás Gemma Artertonig, aki már biztosan jól járt, mert azóta villámgyorsan Bond-lánnyá is avanzsált.
De hiába (a producerként is közreműködő) Rupert Everett Camilla Parker-Bowles-ról mintázott, sikktelen kalapokban pompázó, habókosnak tűnő, de roppant harcias igazgatónőjének parádézása, és hiába a tinivígjátékokból ismert klisék parodisztikus felvonultatása is. Hiába szerencsétlenkedik a (persze) bájtalan, zsíros hajú angoltanárnő, hiába nosztalgiázik kéjesen az igazgatónő és a miniszter, hiába csapnak össze az ellenséges csapatok a sportpályán vagy a műveltségi vetélkedőn, hiába a lányok akcióhősöket megszégyenítő manőverei: valami miatt mégsem működik az egész. Semmi sem tudja ugyanis tompítani az ódivatú és közönséges poénok vagy az erőltetett helyzetkomikumra épülő jelenetek kínosságát.
Az élvezhető pillanatokat csupán a kikacsintások okozzák, (például az elejtett utalások a Mission: Impossible, Büszkeség és balítélet vagy a Leány gyöngy fülbevalóval című filmekre), hiszen annak tényleg megvan a bukéja, amikor a Vermeer képre Scarlettként hivatkoznak, vagy amikor a minisztert alakító Colin Firth az ominózus, Bridget Jones-ra is mély hatást gyakoroló, vizes ingben ballag át a vásznon.
De ez azért édeskevés, pedig a rendezők idén Cannes-ban már be is jelentették, hogy 2009 januárjában indul a következő rész forgatása. Jaj nekünk.
