A Vidocq csodásan néz ki, remek színészek vannak benne, és méltatlanul elfeledett, igazi hétvégi popcorn mozi.
Az utóbbi húsz év egyik francia sztárrendezője, Jean-Pierre Jeunet hosszú időn keresztül dolgozott együtt a képregények világából érkezett vizuális szakemberrel, Pitoffal. Első filmjeinek nagyon jellegzetes, groteszk, nyomasztó, de mégis magával ragadó látványvilágát egyértelműen Pitofnak köszönheti.
A leghíresebb közös filmjeik, a Delicatessen, az Elveszett gyerekek városa és az Alien 4: Feltámad a halál is mind hasonló atmoszférával rendelkeznek függetlenül attól, hogy teljesen különböző stílusú filmekről van szó.
Hogy mennyire határozta meg Jeunet filmjeinek a látványát Pitof, a legjobb példa Jeunet eddig legnagyobb, és egyben első önálló sikere, a 2001- Amélie csodálatos élete, amiből hiányoztak Pitof sötét, nyomasztó képei, a filmet elárasztotta Jeunet színes, szirupos, imádnivaló cukiskodása.
És hogy mennyire jellegzetes Pitof képi világa, arra az alapvetően a speciális effektusokkal foglalkozó szakember első rendezése, a 2001-es Vidocq a legjobb példa. Ami az Amélie volt a cukiskodásban, az a Vidocq a nyomasztó, szürreális, de mégis magával ragadó képekben és történetvezetésben.
A valódi történelmi figura, a bűnözőből magánnyomozóvá váló Eugène-François Vidocq történetét misztikus thrillerbe ültető film nem lett különösebben nagy siker, sőt Pitof sem ragadt meg rendezőként. Mindössze egy mozifilmet kapott ezután, a 2004-es elég gyengére sikeredett Macskanőt, aminél a képek meg a hangulat megint rendben voltak, de a film többi aspektusból erősen sántított. Ez a film gyakorlatilag lefejezte az épp csak beindult rendezői karrierjét, pedig a Vidocq alapján abszolút lett volna keresnivalója ezen a pályán is.
A film két főszereplője Gérard Depardieu és Guillaume Canet, mindketten remekül játszanak, Pitof stílusához pedig remekül passzol az 1830-as évek mocskos és sötét Párizsa. A film végig nagyon magas fordulatszámon pörög, a Jeunet-vel közös munkájukra jellemző szürreális mellékszereplők itt is megvannak, és annyira hangulatosak a jelenetek, annyi mindenen tud egy-egy snittben elidőzni a szem, hogy a film újranézési mutatója is igen jó.
Nagy kár, hogy Pitof munkásságát nem ez alapján a 15 év távlatából is remek hétvégi mozinak bizonyuló filmje, hanem az első hollywoodi mellényulása alapján ítélték meg, mert a mai napig szükség lenne a hozzá hasonló, jellegzetes világot teremtő rendezőkre, hogy ne csak a Tim Burton-féle cukin groteszk gótikus vonal, hanem ennek a hangulatnak az eggyel sötétebb változata is rendszeresen szerepeljen a mozikban.
