Srácok és a forradalom

A fiúk a Nap utcából Szomjas György filmrendező 56-os "grundján" játszanak. Rúgják a bőrt, bandáznak és rajongva csodálják vezetőjük Totya (Czecző Sándor) kiskalauz barátnőjét Féderer Julit (Gáspár Kata). A történetet, mely 1956. október 23-án kezdődik, az immár a rendező korába lépett Gábor, a "Dumás" (Bárnai Péter) meséli. Ő bele is szeret legjobb barátja kalauz-nőjébe és érzelmei az október végi eufórikus szabadságlázban nem maradnak viszonzatlanul. Juli azonban döntésképtelen, ráadásul egy jó barátság forog kockán és mindeközben az orosz csapatok megindulnak Budapest felé. A srácok megvédendő "grundja" a Nap utca és környéke. A súlyos különbség a Pál utcaiakhoz képest, hogy ők egy tankarcú diktatúra ellen, lőfegyverrel és Molotov-koktéllal, az életükkel játszanak.

Szomjas személyes élményeit dolgozta föl A Nap utcai fiúkban és a dramaturgia minden erőssége ebből a tényből fakad. Ami Magyarországon 1956. október 23. és november 4. között történt, az nemzeti mítoszunk. Ám csupán néhány évtized alatt vált azzá és sok szereplője még ma is él, ezért népszerű feldolgozása művészt próbáló feladat. Most nem a mítosz "megálmodott" víziója került a vászonra, a patetikus, "hogyan is kiálthatták azt a szabadság szót" verzió, hanem nosztalgikus visszaemlékezés arról, hogyan kiáltották azt a tömegben a mellettünk haladók. Nagy különbség. Ráadásul még a racionalitást is megengedi, néhol érzékeltetve, hogy a forradalmi őrület nem tisztán nemes vérontás volt.

Nincs mese, készüljön akár egymillió csapnivaló alkotás a témában, keserítse bár meg szánalmas aktuálpolitika a megemlékezést, azért az archív felvételeket látva és hallgatva újra és újra megdobban a magyar szív. És éppen ezekből építkezik Szomjas stábja. Olyan ügyesen mossák át a dokumentum felvételeket a fikcióval, hogy a laposka történet nemcsak, hogy elviselhető lesz, de még az érdeklődést is fenntartja. Igaz, a képzetlen gyerekszínészek, született elementáris tehetség hiányában, "barátokköztös" játékukkal akaratlanul megtesznek mindent az átélés megnehezítésére, különösen, amikor az archív felvételen örömmámorban úszó emberek után közvetlenül őket látjuk egy orosz tank megfutamítása után éljenezni. Felszisszen az ember, olyan hamis ez a fikciós öröm.

Ha nem is az egyszerű történetecske és az unalomig facsart "56-os" téma miatt, de azért érdemes megnézni a filmet, hogy megértsük, mit is jelentenek a filmkészítők neve alatt a H.S.C betűk. Hogy mesterek. Mester az operatőr Grünwalsky Ferenc, aki egyszerre képes hirtelen váltásos, arcul csapó filmes trükkökre és arra, hogy kamerája észrevehetetlenségével hitelesítse a filmet. Mester a vágó Szalay Károly, aki napokat töltött azzal, hogy archívott és frissen forgatottat összepárosítson és megtalálta azokat a közös motívumokat, ahol feltűnés nélkül válthat a valóság a fikcióba. Nem utolsósorban pedig Mester a Balázs Béla-díjas fénymegadó Regőczy Viola, aki mindezt a "feltűnés nélküliséget" realizálta. Az ő munkájuk és az izgalmas rock 'n' roll és rythm&blues zenei aláfestés egyedisége miatt a filmet kár kihagyni.