Szó se róla, szeretne az ember nyolcvan fölött ilyen filmet forgatni. Hiszen gördülékeny, fegyelmezett, kézben tartott mozi az Amerikai mesterlövész. Mármint amerikai szemszögből.

Egy igazi hős (Chris Kyle) portréját látjuk, aki a Pentagon nyilvántartása szerint 150 ellenséges katonát lőtt le bevetései során. A pacifista nézőben persze erősen él a kétely, vajon miféle hősiesség lehet egy tetőn hasalva százötvenszer meghúzni a ravaszt, de ezzel tényleg nem érdemes foglalkozni. Clint Eastwood filmje a hőssé válás mellett a függőségről is értekezik ugyanis, amit a puszta ölni vágyás indít el az emberben, még ha az is az elsődleges cél, hogy megmentse bajtársait az öngyilkos merénylőktől, ellenséges lövészektől.

Vagyis épp ez a kérdés. Vagyis, hogy tényleg a bajtársiasság vezette-e Kyle szemét és ujját, vagy az a ki tudja honnan felgyűrűző vágy, pokoli gerjedelem, amit a háború indít el szinte észrevétlenül. Ha jobban, élesebben boncolgatná mindezt a rendező, még értékesebb filmet kapnánk.

Csakhogy Kyle alakja túl makulátlan az amerikaiak szemében ahhoz – na jó, kicsit elhanyagolja a családját a szolgálat miatt –, hogy efféle problémákat igazából fel tudjon vetni. Így viszont az ellenség csupán célkeresztbe illő masszává silányul. Nem is próbál magyarázatot találni arra, miért akarnak gyerekek bombával a kezükben nekiszaladni az amerikai konvojnak, miért dobja el egy másik gyermek a halálos fegyvert.

A képlet szinte bosszantóan egyszerű: rivális mesterlövész, aki a „mieinket” tizedelgeti, illetve egy többszörösen szadista hadúr, hogy még véletlenül se ébredjen iránta semmi szimpátia. Őket kell legyőzni, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az igazság győzedelmeskedik. Az amerikai igazság. Holott éppen Eastwood volt az, aki a japán szemszögből (is) készített második világháborús mozijával (Levelek Ivo Dzsimáról) oly sok fontos elismerést gyűjtött be annak idején (Oscar-díj-jelölések: legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv). Vagyis nem idegen tőle az ellenség szemszögének megértő, elemző, drámai feltárása.

De másért is túlságosan steril a film. Még az a karcosság is hiányzik belőle, ami Kathryn Bigelow hat Oscart érő háborús mozijában, A bombák földjében megvolt. Ott a tűzszerészek mindennapi munkáját boncolgatva szinte tapintani lehetett az elszabadult őrületet. Még szerencse, hogy Eastwoodnak van annyi arányérzéke, hogy a film ne váljon himnikussá, ne lobogjanak túl sokáig a zászlók a szélben, a patriotizmus is csak a legvégén, dokumentarista jelleggel kap teret. Vagyis nem esik bele a legnagyobb csapdába, ha már a kisebbeket nem tudta kikerülni.

A főszereplőt alakító Bradley Cooperben, bár az alakítás elhozta neki az újabb Oscar-jelölést, csak azokat a kliséket – bár kétségtelenül át- és megélt kliséket – látom viszont, amelyeket a jó fiú drámaisága nyújt tálcán. Semmi váratlan, semmi mélyebb. Ahogy a csillag megy az égen. Ha van is pillanatnyi megingás, az is kiszámítható. Kutyamód szenved a rápakolt súlyok, a felelősség terhe alatt, de ez számára tényleg rutinmeló: körzővel rajzolt minden arcrándulás. Ráadásul Kyle alakja mindenféle dramaturgiai megoldás ellenére sem válik igazán szimpatikussá, nagyon nehéz azonosulni vele. Buzgó katona, amilyen buzgó tehenészlegény is volt, csak most épp az amerikai bika hátán lovagol, amíg az le nem veti.

De lehet, hogy csak mi vagyunk túlzottan pacifisták, akármeddig tudnánk is sorolni kedvenc, a vietnami vagy az iraki háborút megéneklő filmjeinket.

Ez nem lesz közöttük.