Bodzsár Márk formalista rendező. Ezt már sejteni lehetett a Levegőt venni című kisjátékfilmje alapján is, de az Isteni műszak már megdönthetetlen bizonyíték. Számos mozgóképes stílus, zsáner és kultikus alkotók hatása érhető tetten a képsorokban, de nem az epigonizmus gyanúja miatt zavarba ejtő a mű. Sokkal inkább azért, mert végre valaki lépni mert: közös nevezőre hozta a kilencvenes évek káeurópai depresszív életérzését a világ boldogabbik fele filmművészetének abszurd játékosságával.
Ha az volt a misszió, hogy a film szakítson a kiirthatatlannak tűnő magyar művészfilmes hagyományokkal: sikerült. Ráadásul demonstratívan. És most nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy ez a mozi a Vajna-korszak első igazi darabja: átesett az új (film)alapos forgatókönyv-fejlesztési és gyártási procedúrákon.
A sztori igaz történeten alapul: néhány évvel ezelőtt Lengyelországban botránytéma volt, hogy mentőscsapatok – pénzszerzési céllal – idő előtt halálba segítettek betegeket az autóban. Igaz, ez az Isteni műszakban a kilencvenes évek Budapestjén zajlik. Egy jól összeszokott duóhoz csatlakozik a délszláv háború elől menekülő, ám a szerb kedvesét hátrahagyó Milán, akinek meg kell hoznia élete egyik legfontosabb döntését élettel és halállal kapcsolatosan.
Bodzsár Márk forgatókönyve az angolszász filmkészítési módszertan szerint jár el. Nem a nagy ívű történet (a dráma) a fontos, hanem hogy a karakterek működjenek. Eszközei nem feltétlenül komplex személyiségek leképezését szolgálják, hanem csak az adott jelenet működőképességét, ha úgy tetszik, rugalmatlan archetípusok. A Keresztes Tamás által pazarul alakított mentősofőrről például tudjuk, egy fikarcnyit sem fog változni, de folyamatosan szórakoztató marad abszurd túlrajzoltsága miatt. Rába Roland makulátlanul – sőt filmes szinten mesterien – eljátszott orvosa pedig szimpatikusan kegyetlen arc egy mocskos világban.
Tulajdonképpen a központban lévő szereplő, Milán az egyetlen, akinek megadatik a karakterfejlődés lehetősége. Ez pedig már kifejezetten a hollywoodi iskola. Mégpedig régi recept szerint: lerombolják a világát – megkérdőjeleződik a szerelme, ami az egyetlen motiváló erő számára –, de persze azzal a reménnyel, hogy újrakezdődhet az élete a hangulatfestés eszközeként működő, vesztesnek született mellékszereplők között.
Talán ezért is csalódás egy picit a Milánt alakító Ötvös András olykor teátrális „magasságokba” szökő játéka. Még ha neki egyedül kellett is ívet beleálmodnia a karakterábrázolásba. Az író-rendező őt tulajdonképpen duplán alkalmazza: a Szarajevóban ragadt kedvessel való intim és intenzív telefonbeszélgetések mintha egy teljesen más filmből jönnének, és ezek tönkre is teszik a mű integritását. Csakhogy elengedhetetlenek a karakterfejlődéshez. Vagyis kivághatatlan részei a műnek: úgy látszik, még a filmalap szerint is.
Ez a kettősség végigvonul az Isteni műszak képi és atmoszferikus világán. Bodzsár Márk tehetségét igazolja, hogy viszonylagos könnyedséggel tud Tarantinót vagy Guy Ritchie-t idézni, sőt továbbgondolni, de végül is nem tudja elfeledtetni az embertelenül sok építőelem és stílusjegy által létrehozott ambivalenciát, ezzel a dramaturgia diszharmóniája is világossá válik. Az első húsz perc után a ritmus megbicsaklik, és a film végéig már nem is jön egyensúlyba.
De az alkotóerő és a tehetség nem kérdés Bodzsár Márk esetében. Máris várjuk a következő filmjét.
