Az Izlandban megtestesülő Középfölde hegyei fölött repül a kamera. Drámai zene alatt drámai hangtól tudjuk meg, hogy ezt a szép országot a pénzügyi dereguláció miatti 2008-as pénzügyi válság tette tönkre. Máris meghallgathatunk néhány fontos gondolatot a válságról néhány beszélő fejtől, akik közül kettőnek nem sikerült helyesen leírni a nevét.
A Gyűrűk ura-jellegű felvezetés alapján nem meglepő, hogy a szereplők jókra és gonoszakra oszthatók. Ezeket olyan módon lehet megkülönböztetni, hogy Ferguson illő tisztelettel hallgatja a jókat, a rosszak feje viszont a gyakori vágásoknak köszönhetően gyorsan ráng a kifejezetten kemény kérdések alatt, és eközben szinte egyetlen mondatot sem mondanak el értelmesen. Bocsánat, Mordor mélyén lapulnak ennél sötétebb alakok is, akik nem is nyilatkoztak a film készítésekor; ez utóbbi információt szintén drámai hangon osztja meg velünk a narrátor, és ezzel párhuzamosan pontosan tudósít minket a jövedelmükről. Ennek a csoportnak Alan Greenspan, az amerikai jegybank volt elnöke és Larry Summers, a demokrata elnökök gazdasági tanácsadója a két legfontosabb képviselője.
Ezeken a stíluselemeken persze felül kell emelkedni, és azt kell eldönteni, hogy hasznos képet kapunk-e a válság kialakulásáról. Kezdjük a jó dolgokkal. Az Oscar-díjas film érthetően és talán nem is túlságosan leegyszerűsítően tudósít az elmúlt két évtized válságainak közvetlen okairól - elsősorban a derivatívák felfutásáról és fajtáiról, a lakáspiaci buborékról és a pénzügyi deregulációról. A nézők megérthetik például, hogy mik a CDO-k és a CDS-ek. A "jó" szereplők (pl. Rajan vagy Soros) általában jól vannak kiválogatva, és sok mindent megtudunk tőlük. A "rossz" szereplők szívatása pedig legtöbbször szórakoztató: egy jól fejlett lobbista rezzenéstelen arccal erős négyesre értékeli a bankok javadalmazási gyakorlatát, a bankárok erkölcstelen életéről pedig konkrétan egy bordély madamjától nyerünk képet. A "gonosz" közgazdászok nem tudnak válaszolni az összeférhetetlenséggel kapcsolatos határozott kérdésekre, ami legalábbis elgondolkodtató.
Ellenben a negatív dolgok erősebbek a pozitívumoknál. A válság közvetlen okai mellett nyilván az volna az alapkérdés, hogy mik voltak a hosszabb távú okok, például mi magyarázza a deregulációt. Ennek a filmben alapvetően két magyarázata a korrupció és a bankárok erkölcsi romlottsága, ami szexuális kicsapongásban és drogokban nyilvánul meg. Olyan tényezők, mint a technológiai változások, ideológiai fejlemények, a globalizáció szerepe, történelmi összehasonlítások stb. egyáltalán nem szerepelnek. Azt állítani - mit állítani, ki tudja, hány ember jövedelmének a felsorolásával hosszan sulykolni -, hogy mindennek kizárólag a mohóság és a korrupció az oka, enyhén szólva leegyszerűsítő. Mindig voltak mohó, korrupt és rossz életű emberek, ezért arra kell válaszolni, hogy miért tudják ezt kordában tartani időnként az intézmények, és most miért nem tudták.
Különösen a "gonosz" közgazdászokkal folytatott interjúk mutatják, hogy a film egyszerűen nem kívánja árnyalni ezt a képet, és nem akar más magyarázatokat figyelembe venni: ezek az interjúk kizárólag az összeférhetetlenségről szólnak, pedig a megszólaltatott közgazdászok biztosan értékes meglátásokkal tudnák gazdagítani a válságról kialakult képet. A tágabb kontextusban kitekintünk a globalizációra, de ebből annyit tudunk meg, hogy sok szegény embernek szűnt meg a munkahelye Kínában. Egy szó sem esik arról, hogy Kína milyen jól átvészelte a válságot, és most már gyorsan növekszik. Érthető a bankárok vagy a közgazdászok kárhoztatása azért, hogy túl magabiztosak voltak, de némi alázat olyankor is indokolt, ha ennek az egésznek az okait szeretnénk megérteni.
Inkább azt tudjuk meg a végén, hogy a bűnösök még mindig szabadlábon vannak, és többet keresnek, mint bármikor. Mordor sötét bugyraiban újabb sátáni tervek forrnak.
