Embert próbáló film ez. Nézőgyilkos film ez. Kísérleti film ez, forma- és stílusgyakorlat, kimerítő játék térrel, idővel, képpel. Feszegeti a tűrőképességet, a technika, a dimenziók, síkok és az értelem határait. Kérdés: hogy kerül a játékfilmek versenyébe?
A filmszemlék bevett gyakorlata, hogy a sajtóvetítések után megszólaltatják az alkotókat. Milyen a véletlen, éppen egymás után vetítették a Pacskovszky József rendezte fekete-fehér A vágyakozás napjait, amelynek operatőre Kardos Sándor és az utóbbi által rendezett A sírásót. Előbbi után adódott a kérdés, miért fekete-fehér. Kardos elmesélte, ő imádja, de csak ritkán lehet rábírni az alkotókat. Ezek után érkezett az általa rendezett és fényképezett film, ami nem más, mint a színek kavalkádja, a képek őrülete. Újabb kérdés, ezúttal már A sírásó vetítése után: mégis kiknek szánja ezt a másfél órát? Homályos válasz: művészeknek. Hát hogy nem a közönségnek, az biztos.
Magam a fizikai rosszulléttel is küzdöttem nézésekor, mert folyamatosan körben haladnak a képek, hol jobbról balra, hol fordítva, mint a körhintán, de én ott is elszédülök. Nehéz a látványt leírni. Képzeljenek el egy irdatlan, másfél órán át tekergő, burjánzó liánt, a levelek helyén széthúzott és egymásra tolt, tükrözött, sokszorozott, mérhetetlenre szétnyújtott, de állandóan körben forgó képekkel. Képzeljék el, hogy egy kör közepén állnak, mondjuk egy korcsolyapálya közepén, a palánkon képek, és ezt a palánkot folyamatosan tekerik körbe. Vagy fordítva: önök a korcsolyázók a kör közepén és egy 85 perces piruettben forognak. Mindeközben mintha Bosch, William Blake vagy Dalí képeit látnák hol négyszerezve, tízszerezve, hol egy-egy képüket végtelenítve. Állóképek ezek, hogy jól értsék. Én nem nagyon értem, és magát a technikát sem, elmondom, amit meg tudtam érteni belőle, és ez nem sok.
Célkamerával forgatták, ez az, ami a célfotókat készíti, ami csak a mozgást veszi, a statikus állapot helyén csíkokat mutat (értsd, a film is tele van csíkokkal). Az objektív előtt van egy 1 mm-es rés, a kamera csak azt veszi, ami a résben feltűnik. A normál kamera ugyanis a mozdulatlan, álló képet nem képes megörökíteni, csak a mozgást. Így Kardos a célkamerát használja arra, hogy a valóságban nem látható képi világot rögzítse.
A történet, A sírásó egy Rainer Maria Rilke-novella alapján készült, amit Törőcsik Mari olvas föl, de megszólalnak a filmre felvett, majd állóképekké merevített és körbeforgatott kockák szereplői is, a sírásó, Anga-Kakszi István és Gita, Papp Alina. A történetet alig lehet követni részben a körforgás kaleidoszkópja miatt, részben azért, mert helyenként a beszélők hangja is úgy egymásba folyik, mint a képek folyondárja. Az élet nagy kérdéseiről, életről és halálról szól elég szimbolikusan. A sírásó nem más, mint egy messziről jött idegen, nyomában halál jár és pusztulás.
Kardos Sándor hasonló technikával készített Résfilmje a 2005-ös szemlén a kísérleti- és kisjátékfilmek fődíját nyerte el. Ennek a filmnek is abban a kategóriában lenne a helye. Ahogy ő fogalmaz: "Mióta filmet készítek, bizonyos értelemben zavar, hogy a filmkép túlságosan konkrét, mert technikailag arra törekszik, hogy a mindennapi térérzetet utánozza. Így a történettel beizzítja a fantáziát, majd képekkel lefékezi azt, és nem engedi szárnyalni az embert." Nos, ez a képi körhinta messze jobban lebéklyózza az embert, mint a 24 filmkocka/másodperc bevett gyakorlata. Én mindenesetre maradok annál.
