A filmművészet egyik fontos társadalmi szerepvállalása, hogy rámutasson: nem mindenkinek egyformán könnyű az élete. Ha ezáltal empátia ébred a nézőben, talán maga is tesz valamit a hátrányos helyzetűek érdekében.
A szerelem három évig tart is él ezzel a lehetőséggel: főhősét, Marcot dobja a barátnője, de mivel egy bestseller szerzőjeként mindenki rajong érte, bárkivel lefekhet. Csakhogy egyszer egy ugyan tökéletes testű, de nem eléggé briliáns intelligenciájú nővel kellene lefeküdnie – még szerencse, hogy egy barátja segítségével meg tud menekülni a horrorisztikus szituációból: nem lehet nem együtt érezni vele. Ráadásul Marc helyzete halmozottan hátrányos, hiszen eleve meg kell birkóznia azzal, hogy szerelme – teljesen jogosan – szakított vele, miután kiderült, hogy életének egy fontos részét eltitkolta előle.
Egyszóval Franciaországban sem könnyű az élet. Nem csoda, hogy Marc, addig is, ameddig mi nem teszünk valami kézzelfoghatót a társadalom hasonló helyzetbe jutott számkivetettjei javára, sajnálja magát helyettünk is. Sajnálja reggel, sajnálja délben, aztán este egy kicsit nem, úgyhogy a kihagyás után éjjel kétszeresen is sajnálja, mi meg nézhetjük unásig, pontosabban addig, ameddig a romantikus komédiák nagykönyve szerint a helyzete meg nem oldódik – azaz mindenféle jellemfejlődés vagy megbánás nélkül visszakapja a nőt, pusztán mert szépen tudta megfogalmazni, hogy nagyon szereti őt.
Mert A szerelem három évig tart valójában nem szól a címben vázolt felvetésről. Annyiról van csak szó, hogy Marc három év után elválik feleségétől, és e feletti dühében és heveny nőgyűlöletében megír egy könyvet a nevezett címen arról, miért is van halálra ítélve minden szerelem, miért nem baj a megcsalás, miért rossz a házasság, és a többi. Aztán minden megy tovább a romkomok legegyszerűbb sablonjai alapján. Nincs semmi, ami túlmutatna a zsáner közhelyein, sőt valójában még olyasmik sem, amik ha meglepőek nem is lennének, de legalábbis némi kidolgozottságot mutatnának. Jellemek tulajdonképpen nincsenek, vagy legfeljebb két szóval leírhatóak ("pinabubus macsó", "szigorú szókimondó"), a kapcsolatok nincsenek megindokolva (miért van a jópofa lány a dögunalmas férjjel? Miért megy vissza hozzá másodszor is?). Humora egyáltalán nincs; ha a saját regényét megfilmesítő Frédéric Beigbeder próbálkozik is ilyesmivel, legfeljebb a szándék meglétét lehet nyugtázni, azt meg minek. Meg aztán filmileg is elég kusza: akad benne egy-két posztmodern kiszólás, akadnak a realizmuson túllépő képek, de azért a filmidő kilencven százalékában épp úgy megy minden előre, mintha soha szóba se került volna semmiféle filmnyelvi jópofaság.
Valószínűleg az volt itt gondolva, hogy a főszereplő nem olyan ellenszenves majom, mint amilyen véletlenül lett valahogy a forgatás alatt, és akkor az embert kevésbé fogják érdekelni a gonosz, apró részletek. Hiszen a másik főszereplő, Louise Bourgoin például annyira földöntúlian bájos és fájdalmasan szép, hogy a néző hajlamos minden egyebet elfeledni ezen kívül, ami az ő karakterével (Marc élete szerelmével) kapcsolatos, mert amit ő csinál, az nyilván csak jó lehet. Csak hát ezzel az elég ismeretlen színésszel, Gaspard Prousttal még akkor is bajok volnának, ha nem írták volna a karakterét olyanra, hogy viszketni kezd tőle az ember tenyere – mert sajnos nem jó színész ő. Hanem, ha már maradni akarunk a lényegre törő jelzőknél: rossz. Így aztán, ha már amúgy is oda a rokonszenv, a néző nem átall elgondolkodni a film azon alapvetésén sem, hogy ugyan miért is lenne rekord-döntögető bestseller egy közhelyes, elhasznált és primitív gondolatokat újraszajkózó könyvből, pláne miért kapna érte a szerzője irodalmi díjat? (Márpedig ezek az események szolgáltatják a cselekmény számára a mozgatórugót, nem lehet hát nagyvonalúan legyinteni.)
Egyféleképpen lehetett volna megmenteni ezt a könnyed nyári romantikus limonádénak is túl könnyed és nem eléggé romantikus filmet: ha – mondjuk digitális trükkel – Gaspard Proust szerepét is Louise Bourgoin játszotta volna el. És esetleg a mellékszerepeket is.
