Amerika: a korlátlan lehetőségek hazája, a szabadság földje, az álmok országa. Fény, csillogás és gazdagság. Így lehetne összefoglalni azt a sablonos képet, amit az Egyesült Államok szeretne magáról közvetíteni. Csak pozitív gondolatok, tekintetek az égre szegeződve. Hurrá és optimizmus. Kizárólag az érvényesülés, a nagy anyagi siker számít értéknek ebben a felfogásban.
Michael Moore dokumentumfilmjében a felszín mögötti rémisztő valóságot próbálja megmutatni. A film elkészítéséhez a végső lökést egy súlyos tragédia adta: 1999. április 20-án a Columbine Középiskolában két diák fegyverrel támadt társaira, majd magukkal is végeztek. Ugyanezen a napon minden addiginál hevesebben bombázta az USA Koszovót. Az erőszak két végpontja, melyek apavetően azonos gyökerűek. Moore együtt vizsgálja az amerikai társadalom szintjeit, és hasonlóan fontosnak tartja az agresszió eluralkodását a mindennapokban, mint az állami politikában.
Céltudatos, néhol talán dogmatikus is a film. Minden esetben nagyon alapos. Okos kérdéseket tesz fel Moore, nem mondja el előre, hogy ki a gonosz. A gonosz magáért beszél. Bemutat egy vidéki bankot, ahol a bankszámlához egyben fegyvert is lehet vásárolni. Interjút készít a világ egyik legnagyobb fegyvergyártó-cégének illetékesével, aki szimpatikusan válaszolgat a kérdésekre. Nem is veszi észre, hogy szavai elárulják közönyét. A Lockheed-Martin rakéta-üzeme nem messze fekszik a Columbine Középiskolától. A szülők javarésze itt dolgozik: mindennapjaikat a fegyverek, rakéták határozzák meg. A cég szlogenje az álszentség iskolapéldája: "We are columbine" azaz "Szelídek vagyunk" olvasható a konszern falán szép kék, galambos betűkkel.
Moore szívós alapossággal térképezi fel az átlagamerikai életét övező félelem-piramist. Az állandó rettegést, amit nem kis részben a szenzációra éhes média táplál. Ez a félelem azonban egyáltalán nem új keletű: végigkíséri az USA történetét a kezdetektől. A történet valahol ott kezdődik Moore feltevése szerint, hogy az első telepesek az együttműködés helyett az indiánok kiirtását tartották helyes megoldásnak. Jellemző az is, hogy a sajtóban megjelenő bűnözők általában feketék. Fekete egyenlő bűnöző - közvetíti a média, és turbózza tovább a fehér rettegést a színesektől. Rémisztő valóban, mennyire nem tűnt el a fajgyűlölet az amerikai társadalomból. Csak legfeljebb nem beszélnek róla hivatalosan. Moore Kanadával példálózik, nyilván kicsit egyoldalúan, de hatásosan, hogy ott is rengeteg fegyvert tartanak az átlagemberek, mégsem ölik egymást halomra. Mintha nem félnének egymástól.
Szándékosan egyszerűsít Moore néhol, hogy láthatóvá váljék a probléma. A félelem beágyazottsága, ami folyton csak újabb agressziót szül. Értelmezése szerint nincs miért csodálkozni szeptember 11-en: egyenes következménye az USA katonai kiképzőprogramjainak, mellyel különböző országok belügyeibe avatkozik. A legfrissebb ügy Irak, mely nem szerepel a filmben, de Moore nyomatékosan utalt rá az Oscar díj átvételekor: We are against this war, Mr. Bush. Shame on you, Mr. Bush, shame on you. And any time you got the Pope and the Dixie Chicks against you, your time is up. (Ellenezzük ezt a háborút, Elnök úr. Szégyellje magát, Elnök úr, szégyellje magát. És mihelyt a Pápa és a Dixie Chicks is ön ellen fordul, akkor az ön ideje lejárt.) Botrányt kavart a beszéd, hiszen Hollywoodban is erősen megoszlottak a nézetek a háború ügyében.
A film kétórányi, mint egy igazi játékfilm. Nem érezni az idő múlását, végig érdekes, informatív és persze szórakoztató tud lenni a valóság. Nem tartogat bombasztikus meglepetéseket: egyszerűen őszinte próbál lenni. A filmet Michael Moore személye hitelesíti, magától értetődő kérdései, fáradhatatlansága. Csak remélni lehet, hogy itthon is vitákat indukál, vagy legalábbis eszmecseréket egy ilyen film és nem tűnik el majd nyomtalanul a süllyesztőben.
