Ferzan Ozpetek, a mára szinte teljesen olasszá lett emigráns török rendező az egyik utolsó nagy mesélője a film világának. Kevesen tudnak ma már úgy, olyan természetességgel mesélni apró kis történeteket, mondjuk egy színészi álmokat kergető pékről, hogy abban azért simán benne van sok minden más is, mint például történelem, politika, homoszexualitás, hazaszeretet és honvágy, valamint báj, humor és bölcsesség.
A törökfürdő melege
Ozpetek pályája 1997-ben indult egy igen hangos koppanással, mellyel rányitotta a Törökfürdő ajtaját a világra. Keletiesen szép, tiszta és érzékeny történet a magától értetődő legnagyobb természetességgel beszél Ozpetek a nyugati és keleti kultúra, a férfi és a nő, a hetero- és a homoszexualitás, az új és a régi különbözőségéről, de úgy, hogy közben nem válik "trendivé", mint spanyol kollégája, Almodóvar. A Törökfürdőben ezek ütköznek egymással, de talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy simulnak egymásba. Már itt megjelent szinte teljes egészében Ozpetek későbbi filmjeinek motívumtára, ami persze, nem jelenti azt, hogy a török-olasz rendező egysíkú pályát futna, hanem inkább arra utal, hogy mint minden igazi, nagy művész (nemcsak nagy filmes) egész életében gyakorlatilag ugyanazt a befejezhetetlen nagy művet festi, faragja, ragozza és meséli. Ozpetek filmjeiben így mesélt nem várt örökségével megküzdő fiúról, mesélt az utolsó török háremről, de leginkább magányos emberekről, akikre mindig akkor, onnan tör rájuk a boldogság, ahonnan nem számítják, így filmjeik szinte kivétel nélkül semmivel össze nem téveszthetően meleg, emberi hangú, szépséges alkotások.
[img id=414737 instance=1 align=left img]Ki kísért a házban?
Pontosan ilyen szép, barátságos, meleg hangú film a Titokzatos társaság is, melyben egy kísérteties kompánia lepi meg a szegény Pietrót, aki épp csak az imént költözött be az ódon, hajdan szebb napokat látott római villába. A borzongásnak azonban csupán halvány fuvallata érinti meg a színészi álmokat dédelgető, ám jobb híján csak croissantokat sütő fiatalembert, mivel Ozpetek ezen filmje sem megy el amolyan hideglelős kísértethistóriába. Pietro hamarosan összebarátkozik lakásának kéretlen és hívatlan lakóival, akikről gyorsan kiderül, hogy egy színházi kompánia tagjai. Hogy hogyan váltak szellemlényekké, hogyan lettek e villa foglyai és mit kezd velük Pietro, illetve, mit tudnak kezdeni ők Pietróval, az legyen a film titka, amit természetesen jóérzésű embereknek igencsak javallott megfejteni.
Ripacs vagy csak temperamentumos?
Sajátos hangulata van e filmnek, mint általában a meleg-, illetve a színészi, színházi témájú filmeknek sokszor, amire még rápakol néhány lapáttal a jól ismert, közmondásos, visszafogottnak semmiképpen nem mondható olasz életérzés is. Felületesen, első pillantásra talán úgy érezhetjük, hogy éktelen ripacskodás fennforgása történik szemeink előtt (bár, azért koránt sem olyan mértékű, mint a már említett spanyol kolléga műveiben). Ozpetek kitűnő arányérzékét dicséri viszont, hogy dramaturgiailag a kellő pillanatban minden a helyére kerül, mindenki a saját, természetes hangján szólal meg. De nem nehéz ezt kivárni sem, mert a film amúgy tényleg szórakoztató.
Szelíd, okos és bölcs, mint egy öreg kurtizán
Olyan érzés Ozpetek filmjeit nézni, mint elheverni egy szeráj párnákkal elhalmozott pamlagján, néha kortyolni a teából és szívni a nargilét, még akkor is, ha az adott történetnek éppen az égadta világon semmi köze nincs Kelet varázsához. Ozpetek azonban nem tudja letagadni keleti gondolkodását, de ne is tegye, hisz' éppen ez az egyik dolog, amiért szeretik rajongói. Úgy mesél, szelíden, bölcsen és világlátottan, mint egy öreg kurtizán (pedig alig múlt 50 éves…). Halkan kuncog, ha pikáns részletekről esik szó, homlokát ráncolja, de pontosan fogalmaz, ha valami gondról, bajról kell mesélnie. És úgy szövi egymás mellé saját identitását például Barack Obamával és a színház apoteózisával, hogy az erre fogékony nézőnek tényleg csak egy dolga lehet: tágra nyílt, csillogó szemekkel szívni be a kultúrát, amelyből oly kevés van már ezen a világon… Nem "nagy film" a Titokzatos társulat. Ne várjunk tőle földet rengető katarzist, nem fog megtéríteni, nem vált meg semmitől. Viszont amiről beszél, az az emberi kultúra, amiért érdemes egyáltalán élni. Tele van szeretettel, toleranciával és a gyűlölet teljes hiányával. Ezt pedig, ugye, nem lehet ordítva, inget tépve, széles gesztusokkal és lázban égő tekintettel előadni, csakis halkan, szinte csevegve, de mély bölcsességgel, mosolyogva.
Kinek ajánljuk?
- Ozpetek rajongóinak.
- A színház rajongóinak.
- Leendő és gyakorló színészeknek.
Kinek nem?
- Fóbiásoknak.
- A zsánerfilmek kedvelőinek.
- Hangerőre vágyóknak.
8/10
