Úgy látszik, idén sokan hódolnak a bűnügyi thriller zsánerének, mivel ismét egy újabb fogás került az étlapra. Igaz, ez most nem a lélektani fajtából való, és nem is társadalmi problémákat boncolgat; szimplán egy politikai krimivel lep meg minket.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs plusz töltete az egésznek, hogy nem vonhatnánk le egyéb következtetéseket, mégis meg kell jegyeznem: a film nem ebben erős.
Látszólag pedig minden adott, a forgatókönyv Robert Harris regénye alapján készült el, aminek pikantériáját az adta, hogy valóságos politikai személyekről írt benne, szinte leplezetlenül; no meg ott van a rendező személye és a körülötte kialakult hajcihő is. Keresve sem találhattak volna jobb reklámot, mint Roman Polanski házi őrizetbe helyezését egy több mint 30 évvel ezelőtti vád alapján.
Ki-ki döntse el maga, ennek mekkora jelentőséget tulajdonít, a lényeg viszont az, hogy a botrány közvetlenül nem volt kihatással a rendezésre, mégha Polanski helyzetére itt-ott találunk is enyhe utalásokat, mert végeredményben nem ez adta a film mozgatórugóját.
Az alapsztori röviden: szellemírónk azt a megbízást kapja, hogy segítse Adam Lang-et, a brit ex-miniszterelnököt emlékiratainak befejezésében, mivel elődje hirtelen távozott az élők sorából. A haláleset rejtélyes körülményei hamar más mederbe terelik az ügyet, így válik a háttérben megbújó szellemíró hirtelen oknyomozóvá. Az igazság kutatása vezérli őt, sem érzelmileg, sem más tekintetben nem érintett, ezért talán nem is tűnik túl indokoltnak elszántsága. Ettől függetlenül, a címszereplő kirekesztettsége, kívülálló személye, brit stílusa - beleértve a jellegzetes fanyar humort is -, valamint Ewan McGregor szimpatikus figurája érdekessé teszi számunkra ezt az alapvetően szürke karaktert.
Szemünkkel feszülten követjük őt lépésről lépésre, csak komótosan, nincs letérés, semmi mellékvágány, egyenes út vezet a célig. A Szellemíró című produkció nem alkalmaz csavarokat, nem tereli el a figyelmet, hanem egyértelműen a késleltetésre megy rá; csak a végén dob be egy kis trükköt, egyfajta filmes megoldást, amely egyszerre hatásos és kicsit indokolatlan, főleg, ha a kifinomult, alapjában véve realisztikus kibontakozást vesszük figyelembe.
Az elágazásmentes vonalvezetés egy thriller esetében könnyen jelenthet hátrányt, itt mégsem fogható fel annak, egy percig sem állítja, hogy meg akarna minket feltétlenül hökkenteni, viszont a közelmúlt valós politikai problémáira történő utalások egyértelműen kissé megkopottnak tűnnek, pedig nem telt el hosszú idő azóta.
Bárhogy is, a különleges atmoszféra, a színészek játéka - kiemelten a címszereplő egyszerre hétköznapi és mégis figyelemfelkeltő jelenléte - és az a jellegzetes, fülbemászó zene könnyen rá tud venni minket akár egy második vagy sokadik megtekintésre is.
Polanski a filmért a 2010-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezőnek járó Ezüst-Medve-díjat.
7.5/10 pont
