A Nagy szemek első látásra nem tipikus Tim Burton-mozi, de van előzménye az életműben, mégpedig a minden idők legrosszabb rendezőjéről szóló Ed Wood.
Igaz történet a hatvanas évek Amerikájából. Két hobbifestő, az ingatlanügynök Walter Keane és az elvált anya, Margaret összeházasodnak. Előbbi utcarészleteket fest, utóbbi gyerekeket a kelleténél nagyobb szemekkel. Walter Keane képei mindenkit hidegen hagynak, Margaret Keane munkái viszont a műkritikusok és az elit művészvilág elutasítása ellenére óriási sikert aratnak. A férfi azonban kihasználja, hogy felesége az ő vezetéknevével szignózza képeit, és a saját munkáinak állítja be őket. Az elbűvölő modorú férj még nejét is meggyőzi, hogy az emberek nem vennének semmit az ő sármja nélkül, pláne nem egy nőtől. Margaret így hosszú éveken át, éjt nappallá téve fest a férje neve alatt, de egy nap rájön, hogy párja nemcsak mindenki másnak, de neki is hazudik.
Burton legjellegzetesebb munkái közt rajzfilm- és meseszerű, retró horror-komédiákat tartunk számon, amilyen például az Ollókezű Edward Frankenstein-parafrázisa. Az amerikai rendező példaértékű posztmodern műfajfilmes szerző, gyerekkora kedvenc fantasy-jeit játssza újra humoros tündérmesék formájában. Ebbe a profilba szemlátomást nem illik a Nagy szemek − de ez sem egészen igaz. Ahogy Tarantino (mint tipikus posztmodern zsánerfilmes auteur), Burton is kedvelője a campnek, kultnak és trashnek, tehát az „annyira rossz, hogy már jó” művészetének. Minderre természetesen ékes bizonyíték az Ed Wood, a csapnivaló B-mozik direktoráról szóló életrajzi film (jelen opusz párdarabja az életműben), de ahová Burton általában visszanyúl, azaz kedvenc filmjei sem képezik épp az elitkultúra részét. Margaret Keane pontosan ilyen művészetet képviselt a maga idejében, azaz a festészet és a popkultúra legalját. Az alsóbb osztályok köreiben volt népszerű, akik nem is magukat a képeket, hanem azok filléres reprodukcióit vitték, mint a cukrot.
A nagy szemű gyerekeket ábrázoló Margaret Keane-képek teljesítik Burton ízlésének kritériumait. Gyermekdeden játékosak, pofonegyszerűek, a giccsig szentimentálisak, amatőr munkák a (képző)művészet határvidékéről és a festészet világának pereméről, ugyanakkor tömeggyártásuk ellenére szerzőinek, személyesnek is nevezhetőek, egyedi stílusuk nem véletlenül keltett figyelmet. E szemábrázolásról eszünkbe juthat akár a német expresszionista film is a maga kifejező torzításaival és túlzásaival. Burton a régi német művészfilmeknek éppúgy rajongója, mint Keane-nek. Láthatóan ezúttal is örömét leli benne, hogy egy biopic kapcsán retró miliőt teremthet, Wood után Keane munkásságát is igyekszik mozgóképre adaptálni, ennek megfelelően e műve is rajzfilmszerű, a főcím színkavalkádjától a színészek játékáig.
Mindemellett − és az Ed Woodhoz hasonlóan − a Nagy szemek Burton egyik legkomolyabb munkája, noha nem a legjobb. Az Ed Woodban a címszereplő öntörvényű, ambiciózus és magabiztos, de tragikusan tehetségtelen (szenny)művész volt, akinek munkái halála után mégis kiérdemeltek némi kétes kultuszt. Hozzá hasonlóan Margaret Keane is személyes műveket alkot, amelyekkel ő is csak idővel vív ki felemás elismerést. Burton egyik karakter különc és gyarlóan emberi voltát sem rejti véka alá: Wood szeretett női ruhákat hordani, Margaret Keane Jehova tanúi közé tért be. Walter Keane − Woodhoz hasonlóan, aki talált felvételeket hasznosított újra − reménybeli művész, és pont úgy zsákmányolja ki nejét, mint a 9-es terv a világűrből direktora Lugosi Bélát. A magyar színészre is sokban hasonlítanak. Lugosi sztár volt, de vesztesként végezte, erre a sorsra jut Walter is. Drakula megformálójához hasonlóan Margaret is underdog (az esélytelenek nyugalmával indul), ugyancsak alábecsült (hisz férje „négereként” dolgozik), és ahogy a horrorsztár sem rázta le magáról a skatulyát, ő is parlagon hagyja tehetségét megalkuvásával, és szintén megbánja a behódolást. Még Mozart és Salieri is eszünkbe juthat az Amadeusból: a talpraesett Walter antitalentum, dilettáns, az együgyű Margaret pedig igazi, sikeres művész. Ellentétpárok, művész-alteregók.
A Nagy szemek egyrészt az Ed Wood női ikerfilmje, másrészt stílusa Burton közönségfilmjei felé tendál, ami inkább hátulütő, mint pozitívum. Ez is univerzális biopic a mindenkori művészekről és természetrajz a kultúra kiszámíthatatlanságáról, dicshimnusz a szerzőiséghez, ugyanakkor valóságos és tündérmesébe illő hollywoodi sikersztori is. A főhősök archetipikusak, könnyű azonosulni velük, a történet pedig több zsánerbe is illik. A romantikusnak induló, de rémálomba forduló kapcsolat az „otthon megszállása” thrillerekből lehet ismerős. A férj mentor és antagonista, a nő tanonc és protagonista, párbajukról olyan karrierfilmek juthatnak eszünkbe, mint a Dolgozó lány. Burton rajzfilmszerű színészvezetésének megvannak az előnyei és a hátrányai: míg Margaret szerepében Amy Adams egyszerre tündéri mesehősnő és hiteles elvált anya, addig a Waltert játszó, Tarantino által felfedezett Christoph Waltzról Johnny Depp rosszabb pillanatai ugorhatnak be − igaz, ez megbocsátható, hisz karaktere is ripacs.
Pont: 7/10
