1714. július 20-án, péntek délben leszakadt a Lima és Cuzco közötti országutat összekötő gyaloghíd. A szerencsétlenségben öt ember lelte halálát. Az eseménynek szemtanúja volt a Ferenc-rendi barát, Juníper atya, akiben a kötelező titkos öröm helyett - tíz perccel később én magam is... - azonnal felvillant a kérdés: miért történt ez éppen ezzel az öttel? És Juníper atya hat kemény évet áldoz rá, hogy utólag behatoljon az áldozatok életébe, és igazolja előzetes tételét, mely szerint a Gondviselés útjai matematikai pontossággal leírhatók.
Thornton Wilder kisregénye a könnyedén elegáns elbeszélésmódot ötvözi a történetmondás bonyolultságával. Az elbeszélő már ismeri a Ferenc-rendi barát vaskos munkáját, szeretetteljes iróniával használja a szénaboglyaként összehordott adatokat a történet rekonstruálásához. Wilder alig száz oldalon korrajzot ad, egymással összefonódó emberi sorsokat ábrázol, a szereplők leveleiből idéz, és állandóan kapcsolatot tart az olvasóval, akivel megosztja kételyeit saját munkáját illetően. Mert az író is arra keresi a választ, amire Juníper atya: "Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg." A kisregény utolsó fejezetének a címe - Talán isteni rendelés - a bizonytalansággal együtt is a Gondviselés létét hangsúlyozza.
A Szent Lajos király hídja új filmes adaptációja nélkülözi a megkapó wilderi könnyedséget és sokrétűséget. A forgatókönyvet is jegyző fiatal ír rendezőnő, Mary McGuckian kerettörténetben meséli el az eseményeket. Juníper atyának az inkvizíció előtt kell felelnie a könyvében megfogalmazott vagy sugallt állításaiért. A vádat képviselő perui érsek és a ferences szerzetes vitája során idézik meg az alkotók az egyes szereplők sorsát. Az inkvizíció végül mind a könyvet, mind az atyát máglyára küldi. A mai néző akár a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának lábbal tiprását is láthatná a történetben. A dramaturgiai változtatással módosul az atya szerepe. Az eredetiben a megértő iróniával ábrázolt olasz származású szerzetes a teológiát, még inkább a hitet próbálja a pozitív tudományok közé emelni, s a rengeteg adattal a rábízott, állandóan elkóborló báránykáit szándékozik meggyőzni a Gondviselés ésszerűségéről. És nem ez az első kísérlete. Korábban egy indián falucskában mérte fel a döghalál következményeit, ám az áldozatokról és a túlélőkről készített statisztika semmit sem igazolt. A kisregényben is utalnak egy-két mondattal az inkvizícióra mint történelmi tényre. Wildernél a szerzetes alázatosan tudomásul veszi az ítéletet, s a máglyán is csak Szent Ferenchez mer fohászkodni, följebb már nem...
A Wilder-kisregényt azért nem lehetett teljesen félreértelmezni. Az isteni gondviselés annyiban segítette a rendezőnőt, hogy szinte példátlanul kiváló, kezdő filmes számára megfizethetetlen szereplőgárdát adott mellé. És a sztárok élvezik, hogy a Szent Lajos király hídjában játszhatnak. Robert de Niro mint perui érsek az epizódfigurából főszerepet formál, s nem ő tehet róla, hogy javára billen a mérleg nyelve abban a vitában, amit a Gabriel Byrne által megszemélyesített Juníper atyával folytat. A teljesség igénye nélkül említsük meg Kathy Batest, aki a lányába szerelmes Montemayor márkinét alakítja; Geraldine Chaplint, aki a kolostor fejedelemasszonyát jeleníti meg, vagy a nagyszerű Harvey Keitelt Pio bácsi szerepében. Nagy belső erővel ábrázolják azt az utat, amelyet végigjárva megtalálhatják életük értelmét. Hiszen valamennyi figura közös jellemzője, hogy szeretni akarnak, de rosszul szeretnek: kizárólagosságra törekszenek vagy viszonzásra várnak. Alakításukban hitelessé válik a Wilder-kisregény végső üzenete: "a szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad."
