Mihez kezd egy távoli ország és éghajlat képviselője, egy afganisztáni ember Európában, annak is a fenyves-havas északi részén? Egy univerzális, az egész világon érthető nyelvet használ: gyilkol.
Persze, nem ilyen egyszerű a helyzet. A főhős ugyanis rabként kerül az idegen környezetbe: a film elején egy rakétavetővel megöl néhány amerikai katonát. Nem tudjuk igazán, miért, nem tudjuk, kicsoda a főszereplő, tálib-e, terrorista-e, vagy csak egy, az események sodrába belekeveredett átlagember – a film során előforduló flashbackek egyik verziót sem erősítik meg egyértelműen. Egyetlen dolgot tudunk róla biztosan: ha sarokba szorítják, képes ölni.
Márpedig az Ölésre ítélve 83 perce arról szól, hogy főszereplőnk folyamatosan sarokba van szorítva, egyedül van, egy idegen helyen, üldözik, ha nagynéha találkozik is valakivel, aki nem rá vadászik, annak nem érti a nyelvét, egyre éhesebb, egyre sebesültebb, egyre jobban fázik – nem csoda, ha egyre inkább az erőszak irányítja.
Ebből a történetből, ebből az érdekes felállásból lehetett volna jó filmet csinálni. Sajnos ez az ír-lengyel-magyar-norvég koprodukció egyáltalán nem lett az. Folyamatos szenvedés az egész – nem csak a főszereplő számára, hanem a nézőnek is.
Azzal kezdődik a dolog, hogy nem szól semmiről – legalábbis semmi olyanról, ami ne lenne köztudott vagy közhelyes. Az ember szélsőséges körülmények között képes elállatiasodni. Nagyjából ennyi. A végén még ráadásul egy még közhelyesebb feloldást, vagy tanulságot is az arcunkba nyomnak – ezért nem éri meg kínozni a nézőt majd’ másfél órán keresztül.
Mert ami ebben a filmben folyik, az kínzás. A lehető legnaturálisabban ábrázolt szenvedés (kéregevésig fajuló éhség, jégkaristolta meztelen talpak, sebesülés, vér, és halál, sok halál), borzasztóan lassan folydogáló, semmilyen értelmes irányba nem tartó cselekmény, és úgy egyáltalán a kilátástalanság hatásvadász sulykolása minden másodpercben – ez mindennek mondható, csak éppen kellemes filmélménynek nem. Persze, nem kell minden filmnek "kellemesnek" lenni, sőt – de az a jó, ha a szenvedésnek értelme van, ha a néző a kínzásából kisül valami jó, valami plusz, valami cél. Ez az Ölésre ítélvéből teljesen hiányzik.
Sőt, bosszantóan hülyének nézi a nézőt. Nem csak képtelenül hatásvadász dolgokat nyom le a torkunkon, hanem konkrétan hülyeségekkel akar megetetni. Jól hangzik például, hogy a havat sosem látott afgán találkozik a másik éghajlattal, a víz fagyott állapotával – de sajnos ez a kényszerített, sokatmondónak szánt ellentét nem állja meg a helyét. Afganisztán jó nagy része hegyvidék, 7000 méteres hegyekkel, a hó nem csak hogy gyakori ott, de konkrétan soha nem olvad el. Persze, származhatott éppenséggel sejtelmesen eltitkolt előéletű főhősünk olyan vidékről, hogy még sosem láthatott havat – de azért ez is jól mutatja, hogy sztereotípiákból és közhelyekből építkezik a film.
Vannak azért erényei is a mozinak, ha nem is kell nagyon sokat számolgatni őket. Valóban nagyon szép tájakon játszódik, és sok lélegzetelállítóan szép kép akad. Mielőtt azonban az operatőrt dicsérnénk, meg kell említeni, hogy sajnos idegesítően sok gyenge momentuma is van a munkájának. Amikor először követi a kamera imbolyogva a hóban támolyogva menekülő főhőst, az még érdekes. De amikor már sokadszorra tér vissza ugyanez az eszköz, és tart percekig, akkor egyrészt elfogja az embert a tengeribetegség, másrészt felmerül benne a gyanú, hogy mind a sok tájképet, mind a hátulról követő kamerát az ötlettelenség indokolja.
Egy dolog van, amibe nem lehet belekötni: ez Vincent Gallo játéka. Ő az, aki elviselhetővé teszi a filmet, és szimpatikussá a főszereplőt még gyilkos vadállat formájában is – teljesen megérdemelten kapta Velencében a legjobb alakításért járó díjat. Egymaga azonban édeskevés ahhoz, hogy érdekessé vagy megnézésre érdemessé tegye.
