Paolo Virzì az egyik legelismertebb kortárs olasz filmkészítő a szakma és a publikum köreiben egyaránt. Most sem okoz csalódást: Előtted az élet című filmje láttán azt gondolhattuk, ezt nem fogja tudni felülmúlni, de az Esélylesőkkel sikerült.

A filmről lerí, hogy regényen alapul: prológussal nyit, amit négy fejezet követ, melyek közül az első három egy idősíkban játszódik, és egy-egy karakter szemszögéből mutatja be ugyanazon eseményeket, az utolsó rész pedig ugrás az időben, azaz epilógusnak is beillik. A nyitány egyben flash forward is a történet bonyodalmáról, amely egy súlyos sérüléssel járó cserbenhagyásos gázolás ismeretlen elkövetővel. Az első fejezet hőse az ingatlanügynök Dino, aki kihasználja, hogy lánya, Serena egy nagytőkés fiával jár, és mindenét felteszi a mágnás exkluzív befektetési alapjába való betársulásra. A második a tőkés feleségéről szól: az egykori színésznő egy régi színházat újítana fel a férje pénzéből. A harmadik rész Serenát követi: párját megvádolják a gázolással. A záró fejezet címe megegyezik a film eredeti titulusával és az eredeti Stephen Amidon regényével: „Humán tőke” − közvetve ez is egy karakterről mesél, ám hogy kiről, az ravasz végső reveláció.

Ügyes filmírói fogás, hogy a fejezetek egyre közelebb hozzák a nyitányban látott bűntényt a nézőhöz, fokozatosan árnyalják a képet, mind többet tárnak fel a rejtélyből, és végül számos csavaron keresztül jutunk csak el a megoldásig. A film olajozottan működik whodunit krimiként, film noirként és thrillerként is: nyomozásról szól, a dekadens elit világába enged bepillantást, hősei ugyanakkor átlagemberek, bűnözőként amatőrök, maguk is áldozatok, rosszkor voltak rossz helyen. Az elbeszélés stílusa is zsánerfilmeket idéz: a fejezetes felosztásról, a kronológia megbontásáról, a karakterekre koncentráló szálakról és az őket összekötő véletlen eseményről Tarantino és Iñárritu juthat eszünkbe. De a film nem pusztán a műfaji téma és elbeszélésmód gimmickjére, blikkfangjára épít, hisz a bonyodalom (a gázolás) oknyomozásért kiáltó következménye egy hangsúlyosabb családi és társadalmi drámának.

A honi cím kevésbé találó, mint az eredeti, de nem rossz: a főhősök opportunisták, zavarosban halászók, a kényelmesebb utat választják, de a könnyű élet csak illúzió. A film a felső osztály és az oda törekvők szatírájaként is éleslátó, nem csak tanmeseként. Dino szánalmas karaktere fanyar humor forrása, újdonsült üzlettársának az olasz filmtörténet emlékezetesebb szemétládái közt a helye, de ugyanilyen nehéz kedvelni kriminálisan elkényeztetett feleségét és fiát is. Woody Allen juthat eszünkbe, például a Süti, nem süti és a Blue Jasmine. Utóbbihoz hasonlóan e film is roppant aktuális, ezúttal a spekuláns tőkés figurájával, aki honfitársait szegényíti el a maga javára − a gazdasági világválságot sem az Államoknak, sem Olaszországnak nem kell bemutatni. Stephen Amidon amerikai, de a filmverzió Itáliára szabott társadalomkritikaként is olajozottan működik, ugyanakkor korántsem iparos moziváltozat, az író-rendező részéről szerzői munka is.

A Virzìtől hazánkban is bemutatott Előtted az élet az utóbbi évek egyik legjobb olasz filmje − ha nem a legjobb. Egy filozófiából frissen diplomázott, szépreményű naiváról szól, aki csak telefonos értékesítőként talál munkát, és a vadkapitalizmus húsdarálójában hamar felnőtté válik. Frenetikus kapitalizmusszatíra, ugyanolyan aktuális az Egyesült Államokban, mint hazánkban, készült is egy-egy ikerfilmje: itthon a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, odaát az Adult World, amiben egy inkább lelkes, semmint tehetséges költőnő kénytelen nappali munkát vállalni egy szexshopban, mely mintegy metaforája a hedonista konzumerizmusnak, a cím pedig („A felnőttek világa”) a felnőtté válási történet zsánerének. Mindhárom film hősei művészlelkek, akik vitális környezetben könnyedén megélnének, de mivel szellemi javakat termelnek, társadalmunkban felkopik az álluk. „Gazdaságilag életképtelenek”, mint az Összeomlás emlékezetes mellékfigurája. Hasonló téma az Esélylesőkben is felüti fejét: Serena párja egy presztízses iskolai díjra pályázik, és saját kárán tanulja meg, hogy − amint Dino felesége mondja −  „a versengés káros hatással van a fiatalokra, szorongást, bizonytalanságot okoz”.

A gazdagok világát ezúttal is ellenpontozza egy szerelmi szál: Serena és egy halmozottan hátrányos helyzetű fiú közt szövődik kapcsolat. Virzì azonban nem e románccal zárja a történetet, az utolsó fejezet azokról szól, akikről hajlamosak vagyunk hamar elfeledkezni egy bűntény alkalmával, akár a életben, akár a moziban: a realizmus a műfaji sablonok ellen fordul. A film nemcsak Virzì profiljába, de a (gyakran többé, ezúttal kevésbé komikus) olasz drámák sorába is illik, hisz élesen társadalomkritikus, szociálisan érzékeny és rögrealista. Az olasz rendező az Előtted az élet után ismét pesszimista, depresszív, keserű filmet készített, de ezúttal is megtalálta a módját, hogy a zárásban kegyelemdöfés helyett egy kevés reményt is felvillantson.