A Her az utóbbi idők legjobb sci-fije és egyben olyan szerelmesfilm, aminek a végén férfiaknak sem ciki pityeregni.
Theodore Twobly egyfajta szellemíróként dolgozik, aki személyes töltetű, főleg szerelmes leveleket ír mások nevében, akik felbérlik, és nagyon jól végzi a munkáját. A sors iróniája, hogy a magánélete nem áll igazán jól, éppen egy felkavaró válást próbál kiheverni, ami folytán borzasztóan befordult, magányos ember. Aztán egy nap egy olyan új, intelligens operációs rendszert telepít, ami önálló személyiséggel bír, sőt, mint idővel kiderül, még érzelmei is vannak. Theodore rövid időn belül nagyon közel kerül a programhoz, akit Samanthának hívnak, fokozatosan elkezd egyre jobban nyitni a világ felé, majd kénytelen rádöbbenni, hogy időközben beleszeretett Samanthába, az érzés pedig kölcsönös.
A Her fontos vizsgatétel volt Spike Jonze karrierjét illetően, mint nagyjátékfilmes rendező, mert bár klipjei és kisjátékfilmjei mind-mind árulkodtak kreatív elméjéről, az egész estés szórakoztatás egy fokkal nehezebb sport; előző filmje adaptáció volt, az első kettő forgatókönyvét pedig az a Charlie Kaufman írta, akinek egyrészt a történeteivel nehéz hibázni, másrészt stílusa olyannyira átütő, hogy az általa írt filmeket sokkal gyakrabban azonosítják inkább vele, mintsem azok rendezőivel. Szóval az volt a tét legelső, eredeti ötleten alapuló, saját forgatókönyvéből rendezett filmjénél, hogy le tudja magáról valamennyire vakarni a Kaufman-bélyeget, ami igen nehéz. Elég csak megnézni a kezdetben Jonze-nál tehetségesebbnek tűnő Michel Gondry Kaufman utáni, erősen ingadozó karrierjét. Gondry-t még mindig az Egy makulátlan elme örök ragyogásával azonosítják, azóta sem tudta még csak megközelíteni sem annak szintjét.
Jonze-nál ugyanakkor más a helyzet. Előző filmjénél, a Where The Wild Things Are-nál sikerrel vette az első akadályt, amikor egyik példaképének, Maurice Sendaknak mesekönyvét duzzasztotta film hosszúságúra, sikerrel, ügyesen elmélyítve a műben – terjedelménél és műfajánál fogva – felületesen felvázolt anya-fiú kapcsolatot, és valahol ugyanazt a vonalat viszi tovább a Herben is, mint előző filmjében. Vagyis egy egyszerű és intim történetet visz végig, teljes attakot indítva a könnycsatornák ellen úgy, hogy végig kerüli a pofátlan hatásvadászatot a téma kellően érzékeny kezelésével, elkerülve, hogy egy pillanatra is giccsessé váljon. A Her egyértelműen a néző szívére utazik, és valóságos érzelmi hullámvasút, ami elsősorban erős emocionális reakciók kiváltására utazik, ehhez pedig az Arcade Fire filmzenéje kiváló aláfestő, finoman és észrevétlenül férkőzik be az ember bőre alá.
Egyszerre aranyos és szívszaggató, végletesen személyes történet a szerelemről, az egyik legőszintébb az elmúlt évekből, mivel tipikusan olyan szituációkkal dolgozik, amiket valószínűleg mindenki megélt már, aki volt már szerelmes, így egyszerre tud személyes és univerzális lenni. Viszont éppen az erős érzelmek kiváltásával tudja elkerülni azt, hogy fel se tűnjön, hogy a film időnként leül és bő lére ereszt néhány dolgot, így a ritmus nem mindig egyenletes. Ami viszont bravúr, hogy végig képes lekötni a figyelmet úgy, hogy a játékidő nagyrészében a vizualitása Joaquin Phoenix arcára korlátozódik. Ebben persze nagy szerepe van Phoenixnek is, aki fájóan hiányzik az idei Oscar-jelöltek közül, alakítása karrierjének egyik legjobbja, és ismét bizonyságot ad arról, hogy napjaink egyik legjobb színésze, aki képes bármire. Scarlett Johansson pedig mindig is jó színésznő volt (de túl jó nő ahhoz, hogy ezt elhiggyék neki valaha is), s így most, hogy csak a kellemesen búgó hangját hallani, végre mindenki megbizonyosodhat róla – ugyanis hála neki bele tud zúgni a néző is Samanthába, így egy pillanatra sem tűnik érthetetlennek a főhős vonzalma.
A legnagyobb bravúr pedig, hogy Jonze képes ezt a kapcsolatot olyannyira természetesnek ábrázolni, hogy egy pillanatra sem tűnik furcsának a különös alapsztori ellenére, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valaki szerelmes lesz egy számítógépes programba, ez persze a film humorának is köszönhető, ami kiválóan oldja azokat a részeket, ahol rezegne a léc, de közben nem is viszi el megúszós screwball komédiáig sem. A filmben ábrázolt, beazonosíthatatlan jövőkép pedig ügyesen mesél a jelenről, ember és gép kapcsolatáról a jövő álruhájában. Jól ábrázolja a jelenkori generációt, ami egyre kevésbé lepődik meg bármin is, és egyre magától értetődőbbnek veszi a technika rohamos fejlődését. De az olyan apróságok is jól ki vannak gondolva, mint a divat ismétlődése révén visszajövő emberes bajszok és tüdőnadrágok. Spike Jonze jelesre vizsgázik forgatókönyvírásból, bizonyítva, hogy a saját jogán is napjaink egyik legtehetségesebb alkotója, alaposan lepipálva a hasonlóan induló Gondry-t.
