Szerelem sztereóban

Képes e Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart elvinni a hátán egy filmet? Úgy, hogy gyakorlatilag csak ők ketten láthatóak a vásznon, esetleg annyi könnyebbséggel, hogy néha egyszerre több példányban is? Ha csak rajtuk múlna, akkor talán igen - de ahhoz ennél jobb (még jobb) forgatókönyv is kellene...

A nő másik arca egy szállodában játszódik egész végig. A harmada a szálloda halljában, ahol esküvői vacsora zajlik a háttérben, egy része a liftben, a harmadik része pedig az egyik szobában. Egy férfi és egy nő beszélgetését követhetjük végig - néha-néha más is bekerül a képbe egy-egy mondat erejéig, de az szinte csak véletlen, két kezünkön meg lehet számolni azokat a mondatokat, amiket nem Aaron és Helena ejt ki a száján.

Az ilyen szűk helyekre beszorított drámák sokszor nagyon jól sülnek el - gondoljunk csak például a a Fülkére. Ez viszont nem thrilleres feszültségre van kihegyezve, hanem a romantikára. A beszélgetésbe elegyedő majd szexbe oltott visszaemlékezősdibe bonyolódó párocskáról egyre furább dolgok derülnek ki - ezek egy részét előre tudja a romantikus filmek csavarjain edződött néző, másik része viszont meglepetésként hat. De akármelyikről is van szó, mindegyik "drámai fordulatról" el lehet mondani, hogy bizony kicsit erőltetett. Hiába, hogy az egész éjszakát átbeszélgetik, hiába a múlt és a jelen összebékíthetetlensége, azért ez az egész szituáció nagyon megtervezett, mesterkélt. Vagy, ha nem is az egész szituáció, de legalábbis a szereplők reakciói rá. Aki A-t mond, az hirtelen elkezd B-t hajtogatni, illetve aki egyszer eldöntött valamit, az követező pillanatban úgy viselkedik, mintha mégsem úgy döntött volna.

Persze, ez azért kell, mert egyébként nem kötné le a figyelmünket a film, kell bele a dráma - és ebből a szempontból egy romantikus alapra helyezett történet bizony nem olyan jó, mint a már említett thriller - hiába tudjuk, hogy kell a feszültség, ha nem a feszültségteremtő eszközök nem illenek a témához.
Egy kivétellel. Ez a kivétel ráadásul abban is kivétel, hogy nagyon kevés ilyen filmet csinálnak; ettől majdnemhogy kísérleti mozinak számít Hans Canosa rendezése. A nő másik arca ugyanis az első képkockától kezdve az utolsóig két részre osztott képmezővel fut a vásznon. Ugyanazt a jelenetet két kameraállásból láthatjuk egyszerre - az egyik kamera az egyik, a másik a másik szereplőt mutatja, néha belógnak egymás "térfelére", néha flashbackek foglalják el a kép felét, néha pedig olyan trükkökkel kábítanak bennünket, ami után csak pislogunk: ezt meg hogy csinálták? Hogy lehet ilyen erős hatásokat elérni két különböző, egyszerre vetített képpel? Miért ilyen különös és jó ez, miért találkozni ilyen ritkán vele, és miért nem egy jobb filmben látjuk?

Mert - hiába a jó ötlet és a különleges kép - ez a film bizony nem elég jó. Az egész filmen átnyúló dialógus némely ponton egészen gyengére sikerült (igaz, néhol meg sziporkázó), és nem sikerült hihető motivációkat és múltat sem kitalálni a két főszereplőnek. Pedig nagyon kitesznek magukért - én nem tudom, mi lesz Aaron Eckhart további sorsa, de előbb-utóbb Oscarközelbe kerülhet, ha így folytatja. De ott van ellenpontként a két flashbackszereplő fiatal - ők még kezdő színészként sem állják meg a helyüket.

Az összkép tehát vegyes - leginkább talán úgy lehetne kifejezni, hogy "érdekes". A filmkészítőknek lehet, hogy elég ennyi - a filmnézőknek viszont kevés...