[img id=427031 instance=1 align=left img]Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

[img id=427032 instance=1 align=left img]Egyet azért ne feledjünk: Baráth Katalin sikere egyértelműen köszönhető főhősének, aki szemtelenül bájos, megkapóan őszinte és kellően kíváncsi. Szerethető lény/lány, akit nem lehet eléggé komolyan venni. Lovagiasan lépjünk át azon, hogy Veron gyakorlatilag az egyetlen olyan nő Baráth Katalin világában, aki képes használni a józan eszét. 

Végtére is a századelő társadalmi érintkezési normái nagy teret engedtek a pletykák befolyásoló erejének. Ember legyen a talpán, aki ilyen körülmények közt tudja, merre hány méter. Hála istennek, Veron nemcsak gondolkodni tud, de jókora szerencsével is meg van áldva. Másként fel sem tudná venni a harcot a gazfickókkal.

Dávid Veron történeteinek hangulatát erőteljesen meghatározza a 20. század elejét jellemző beszédstílus, viselkedésmód, amit az író szándékosan fel is nagyít. Láthatóan szerelmes a korba, amelyben elhelyezi regényeit. De nemcsak felmagasztalja a Monarchia korszakát, szeretetteljesen ironizál is rajta. 

A korhűség megteremtése érdekében a szerző szándékosan szaporítja a szót. Mivel a nyelv a humor legfontosabb eszköze is, hajmeresztő hasonlatokkal tűzdeli tele szövegét. Idő kell az olvasónak, míg hozzászokik. A szóakrobatika azonban nem mindig sikeres. Ezért állítható, hogy műveinek a legnagyobb erénye egyben a hiányossága is.Ami egyszer mulattató szójáték, az máskor unalmas szócséplésnek tűnik. Ahogy a hosszadalmasság esetében, itt is olvasói attitűd kérdése, mennyiben vagyunk fogékonyak a stílusra.

A borostyán hárfa szövegében a főhős szívügyeit jobban sikerült megfogni, a bűnügyi szál vezetése laposabbra sikeredett. Baráth Katalin biztosan folytatja, csak hát kérdés, van-e még elegendő szufla Dávid Veron történeteiben, hogy a krimi kedvelői is megkapják tőle a magukét. Veron kalandjai persze alkalmasak arra, hogy macerás mindennapjainkról egy kis időre megfeledkezzünk. De véletlenül se tekintsük őket többnek, mint amik: a krimi köntösébe öltöztetett stílusgyakorlatok, némi (avíttas) melodrámás beütéssel.

Baráth Katalin könyveiről ITT és ITT is olvasható kritika az Olvassbelén.