Amikor egyedül érezzük magunkat, olykor eszünkbe juthat, milyen jó lenne, ha a képzeletünkben élő álomember-tünemény valahogyan valósággá válna, hangot kaphatna és beszélne hozzánk. A plüsskutyusok és robotkutyák korában jogos vágy lelkünk kényeztetése, hogy végre ne csak a kezünk, hanem szívünk mélye is kapjon túlélő-támogatást. Valami olyanra gondolunk, ami személyre szabottan kíván szép álmokat, meghallgatja minden bajunkat, és persze annak is örülnénk, ha a hangos intelligencia önálló érzéseket mutatna, lenne véleménye a világról, és nevetni tudna vicces megjegyzéseinken. A legszebb persze az lenne, ha lélekmankónk azonosulni tudna a mi szemszögünkkel, tőlünk függene, és függene rajtunk. Ezeket az esendően őszinte vágyakat Spike Jonze is jól ismerheti. Készített egy filmet, melyben mindez realitás.
Theodore olyan átlagos és észrevétlen, hogy a metrón állva simán keresztülnéznénk rajta, fel sem tűnne, hogy fejével épp eltakarja a közlekedési információt. A férfi valamikor a közeljövőben él. Sajgóan kizárta magát az életvidámak társaságából, szürke hétköznapjai érzelmi éhségben telnek, egyedül alszik, feleségétől válni készül. Mígnem egy vadiúj szoftverhirdetést pillant meg: az első mesterséges intelligencia kerül a boltokba operációs rendszer formájában, mely beszél, ért és hall minket. Persze, hogy vásárol egyet. A rendszer női hangon szólal meg, és neve is van: Samantha. Elérhető az újfajta telefonokon is, így éjjel-nappal a férfi mellett lehet. Okos: rendezi a felgyülemlett virtuális tartalmakat. Érzékeny: érdeklik az emberi érzések, sőt ő maga is érezni kezd. Ragaszkodó: napjának fénypontja a férfival való beszélgetés. És aztán egyre bonyolultabbá, nehezebbé válik. Egyre inkább ő lesz a Nő.
Spike Jonze legújabb alkotása nem kevesebbel játszik, mint ember mivoltunk legalapvetőbb kérdéseivel. Lehet-e egy gép emberi dimenziójú létező? Teremthetünk-e lelket parancssorokkal és elektronikával? Tényleg a mesterséges intelligencia az egyetlen megoldás az ember és ember között feszülő csillagászati távolság áthidalására? A rendező válaszokat nem kíván adni, inkább pontosan és provokatív őszinteséggel ábrázolja hőse ingerszegény életét: annyi hideg, precíz tárggyal és alkalmazással veszi körbe, hogy már-már belefullasztja a nézőt az alkotásba. Theodore lehangoló érzelmi állapota időtlenségbe rántja a szemlélőt is, mintha egy végeláthatatlan álomban lenne részünk. Egy gép nem képes ütemezni a napokat, a hang állandóan duruzsol a fülünkbe, és mert nincs kihez igazítani a ritmust, nincs valós emberi szükséglet a másik fél részéről, Theodore-ral együtt mi is furcsa érzelmi kómába kerülünk. Szeretünk, ahogy ő is szeret, de várunk már valami hús-vér, szagos és piszkos emberi érintést – ahogy ő is.
Bágyadt színekbe öltözött képek és elektronikus zene veszi körbe Theodore és embertársai világát. Jonze kitűnő érzékkel teremti meg filmje egységes hangulatát, miközben alkotása különös módon egyensúlyoz érzelmesség, pátosz és monotónia között. A szerelmi monológok és a jellegtelen napok ügyesen ellensúlyozzák egymást, így egy érzelgős, közhelyszerű jelenet is máshogy hat, mint egy romantikus giccsben – inkább jólesik az őszinte egyszerűség, mintsem zavaró. Szereplőnk monoton napjait pedig kellően érdekessé teszik a különös színekben és kompozíciókban előadott jelenetek, melyek ízt és stílust visznek a szinte cselekmény nélküli moziba. Mindeközben bravúrosan egyszerű szövegek hangzanak el a férfi és a gép között, olyanok, melyeket mi is mondhattunk volna – ez is segíti, hogy kapcsolódni tudjunk ehhez a furcsa élményhez.
A színészek természetes játéka adja a film motorját: minden karakter máshogy mozgat meg. Joaquin Phoenix nem játszik olyan indulatfűtötten, mint az elmúlt évek alkotásaiban. Inkább tökéletesen szerencsétlen, elveszett Theodore szerepében. Scarlett Johansson is dicséretet érdemel, hiszen hangjával hozza létre magát a Nőt. Rooney Mara és Amy Adams pedig ritka őszinte pillanatokkal ajándékoznak meg – ők valódi nők, nem programok szülte kényszermegoldások.
A Nő legnagyobb érdeme, hogy a szerelem és szeretet örök kérdését a lehető legaktuálisabb paraméterek közé helyezi. Provokatív és furcsa szerelmi vallomás ez. Felemelő, mert Theodore szeretete átragad ránk, ugyanakkor mélyen elkeserítő is, mert Theodore magánya és felemás, menekülő megoldása nem elégít ki miden igényt – messze nem. És mi a helyzet az igazi emberekkel? Miért szeressünk valakit, ha úgyse fogjuk teljesen érteni? Talán éppen ezért? A kérdés túlmutat az írás keretein – magára a filmre. Nem tökéletes, de igazán időszerű munka ez, Spike Jonze eddigi legérettebb és legszebb filmje. Szépsége épp ellentmondásaiban, hősének fanyar boldogsághajszolásában áll. Bátor kérdései, még bátrabb elhallgatásai 2013 egyik legjobb filmjévé avatják. Teljes, kerek, nehéz élmény. Szerelmeseknek és vágyódóknak kötelező. Nem azért, mert olyan felemelő, hanem mert nem akar becsapni, és ezzel talál bele a szívünkbe.
