Van egy jelenet a Terminátor 2-ben, amikor John Connor rájön, hogy van egy saját terminátora. Innentől a fegyverropogás mellett mókás helyzetekkel is szolgál a film. A közeljövőben játszódó Herben Theodore (Joaquin Phoenix) az operációs rendszerét működtető mesterséges intelligenciával kerül közelebbi kapcsolatba. Samanthát (a rendszer Scarlett Johansson hangján szólal meg) Theodore szomorkás lelkéhez kalibrálták, hogy amolyan virtuális titkárnőként segítsen rendbe szedni az életét. A film első felében a géphang és a főszereplő ismerkedéséből eredő humor, akárcsak Cameron filmjében, remekül működik, de a Her második felvonásában már kevésbé vicces bonyodalmakkal találkozunk – amelyek ezúttal nem bámulatos műgonddal koreografált akciójelenetekben oldódnak fel.

Főhősünk válás előtt áll, de halogatja a papírok aláírását, mivel még mindig szereti a feleségét. Munkája során könnyfakasztó leveleket fogalmaz megrendelésre, ahol jól kamatoztatja romantikus beleérző-képességét. A jövőben a romantikus érzékenység árucikk, és virágoznak a telefonszex szolgáltatások. Mindezek megelőlegezik Samantha megjelenését, aki a társ utáni igény tökéletesnek tűnő kielégítője. Különösen Theodore számára, aki bár ügyesen manőverezik az emberek között, szellemes társalgó, de mint idővel kiderül, fél a kapcsolatokkal járó bonyodalmaktól, bezárkózik, videojátékokba menekül. Ebben a bezártságban jóleső a megértő és készséges, ráadásul egyre összetettebb érzelmeket produkáló Samantha megjelenése. Mint egy kedves lány a chat túloldaláról, akivel nincs lehetőség a találkozásra. A gubanc azzal a bizarr fordulattal kezdődik, amit egyik terminátor-film sem mert meglépni: a főhős lassan beleszeret a mesterséges intelligenciába, és Samantha viszonozza érzelmeit.

Amikor hősünket ismerősei össze akarják hozni egy lánnyal, megváltozik a film hangvétele. A jól sikerült randi után az Olivia Wilde által alakított hölgy komolyra fordítja a szót, nem akar egyéjszakás kalandot, Theodore pedig visszakozik. A lány furának, hátborzongatónak nevezi Theodore-t, és innentől önkéntelenül a néző is kezd más szemmel nézni rá. A hús-vér nő történetének elmaradó kibontása mellett már nem tűnik olyan érdekesnek a kijelző előtt gubbasztó fickó. Később ugyan a ”kijelzővel” folytatott randevúkat felszabadultnak, természetesnek ábrázolják, nézni mindezt azonban lassacskán kínossá válik, tegyük hozzá, közel sem annyira, mint azt a jelenetet, amelyben az operációs rendszer és a férfi szerelmének fizikai beteljesíthetetlenségét a film megkerüli. De a szupertoleráns környezethez hasonlóan (az egyedüli kétkedő reakció a feleségé) fogadjuk el szemrebbenés nélkül, hogy itt valóban teljes értékű szerelmi viszony alakult ki, amelyhez elég két személy pusztán verbális érintkezése. Amikor a főhős rádöbben, hogy ez egy tényleges kapcsolat, és ebből eredően komplikált, egyből előbújnak a démonai, amelyekkel ugyanúgy meg kell küzdenie, mint egy igazi nővel kialakuló viszony során. A férfi menekülne, magába zárkózna ismét, ám ezúttal belép a képbe a személyiségfejlődés, és Theodore másképp dönt.

A film nem akar véget érni ezen a ponton, mintha az író-rendező Spike Jonze érezné, hogy a ”boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezéssel nem zárulhat ez az abszurd szerelmes történet. Innentől csapong, nem látni, hova tart a film. A sztori eddig is csálén álló lábacskáira Jonze – teljesen feleslegesen – még nagyobb súlyt pakol. Például Samantha test után, emberi élet után kezd vágyakozni. Vagy a telefonjukba temetkezett járókelők időnkénti megmutatásával a rendező eljátszik a Samanthához hasonló rendszerek társadalmi hatásának gondolatával. Továbbá felvillannak a mesterséges személyiség saját érzéseivel szembeni kétségei is. De aztán minden felvetés elpárolog a tündérmesék világába kúszó filmvégi fordulattal. A legnagyobb terhet viszont az rója Jonze filmjére, hogy kiderül, Theodore-nak a házasságából van egy fia. Ettől olyan komoly helyzetek kerülnek elő, amivel a film nem is próbál érdemben kezdeni semmit. Először bájos, ahogy a főszereplő a telefonjával bohóckodik a városban, ahogy Samanthával kieszelnek mindenféle játékot, de ha belegondolunk, riasztó, hogy egy negyven közelében járó apa így boldog, hogy itt tart.

Jonze mindeközben ragyogó színekkel illusztrálja a Google-irodák mintájára fazonírozott barátságos közeljövőt. Minden formatervezett, gusztusos, Theodore is hipszter ruhákban jár-kel, trendi bajszocskát visel. A lencséken megtörő fényben minden gyönyörű, néha ugyan jön egy kis szomorkodás, de még a komor bámészkodások alkalmával is felemelő a világ. A végefelé már túl gyakran elidőzik a kamera a búslakodó főhősön, nehézkesen gördül ilyenkor a cselekmény, mint Theodore fejében a fogaskerekek.

A Her alapkonfliktusa csak a nézőnek tűnhet bizarrnak, a film teljesen természetesnek mutatja be, hogy emberek virtuális társakat rendelnek maguknak – az operációs rendszer ugyanis hamar népszerűvé válik. Jonze végtelenül elnéző, soha nem ítéli el a szereplőket. Ha az igények, a személyiségszerkezethez passzoló ideális társ ilyen könnyen meghatározható (tényleg alig pár kérdés hangzik el, amikor Theodore-hoz igazítják Samanthát), ha az interaktivitás ilyen szintje elegendő, ha nem szükséges a szerelmi viszonyhoz a fizikai érzékelés élménye, ha ennyi a boldogság, akkor így kell boldognak lenni – ez az üzenet. Hamis, amiként ez a filmben megjelenik, egy szavát se hinni, ahogy Theodore leveleinek sem.

A fenti kifogások ellenére érdekes kérdésfelvetései, könnyed, önmagát is kifigurázó humora miatt érdemes egy esélyt adni a Hernek. A forgatókönyvhöz Jonze jó érzékkel adott egy csipetnyi személyességet, találó kis részletekkel sikerrel teremti meg azt az intim atmoszférát, melyben otthon érezheti magát az érzékeny lelkű mozinéző.