A szerelem, mint téma, már unalomig ismert eleme a filmeknek. A dán Christofer Boe és csapata (a Hr. Boe § Co néven működő alkotó közösség) igyekezett közhelyességétől megfosztani, és atomjaira csupaszítani a szerelmi vívódásokat. Iróniába és szikárságba fordították a nyálas romantikát. Szinte matematikai felépítésű filmet alkottak, melyből mégsem hiányoznak az emberi érzések és helyenként a költői-filozofikus szárnyalás. Janus-arcú film ez: úgy akar elmesélni egy balul kiütött szerelmi sztorit, hogy közben kívülről folyamatosan a kialakult romantikus filmes panelek ellen dolgozik.
A Dogma-filmeknél már szokásos kézi kamerás technikát használja az operatőr, Manuel Claro. Különös, kékes színű, maszatolt képfelület a végeredmény, melyben elmosódnak a kontúrok, semmi sem egyértelmű. Alex (Nikolaj Lie Kaas) és Aimee (Maria Bonnevie) egy napját követhetjük nyomon. A mozi ugrál az időben: a nézőnek át kell vennie a film sajátos időkezelési ritmusát. Minden állítást az állítás visszavonása követ. A kiindulási pont egy bár, itt találkoznak először a főszereplők. Majd a film végén ide is térnek vissza: itt nem sikerül találkozniuk a megadott időpontban, ami kútba ejti kapcsolatuk bíztatóan bontakozó jövőjét.
Visszatérő vágóképe a filmnek a város makettje, ahol a történet zajlik. Olyan, mint egy kapcsolótábla: felvillan az a pont, ahol az aktuálisan követett szereplő éppen tartózkodik. A narráció középpontjában mégis elsősorban Alex áll, mintha valójában ő próbálná magában összerakni ennek a tulajdonképpen banális kalandnak a történetét. A valós elemek keverednek saját képzeletének képeivel. Egy adott ponton el is veszti minden fogódzóját a realitáshoz, akárha lesatírozták volna a térképről. Barátnője nem ismeri fel, nem leli lakásához az ajtót. Egészen szürreális bonyodalmakban keveredik. Egyetlen biztos pontnak Aimee tűnik. De Alex késik a megbeszélt találkáról, ami végzetes hiba. Aimee sem ismeri már meg, amikor Alex a szállodájában próbálja utolérni, és szeretne magyarázkodni.
Egy bő óra alatt körbefordul a film és visszatér a nyitóképhez: a havas utcán magányosan bandukol egy férfi. Nem az optimizmus, inkább a rezignáció, a kiábrándultság sugárzik Christofer Boe filmjéből. Az emberi akarat meglenne, hogy végre sikerüljön a működő férfi-nő kapcsolat, de a véletlenek, a nem befolyásolható körülmények másképp alakítják a sorsokat. Ha létezik ilyen, akkor ez egy egzisztencialista film. A szerelem felépítése, rekonstrukciója és "szétépítése", dekonstrukciója is egyben. Filozofikus a tartalom, mégis a megvalósítás nagyon is ismerős, amihez hozzájárul a színészi játék bravúros eszköztelensége, szinte hétköznapisága.
A Rekonstrukció külföldön már nagy sikert aratott. Elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Kamera díját, továbbá a FIPRESCI, a filmkritikusok nemzetközi szövetsége ennek az alkotásnak ítélte a san sebastiani fesztivál nagy díját. Csak remélni lehet, hogy nálunk is hasonlóan pozitív fogadtatásban részesül és kivívja a hazai nézők elismerését is.
