A Futball-faktor című brutális és a gyomorforgató valóságba ásó nyers opust alig fél éve vetítették nálunk, s most itt van a párja, a Huligánok. Lexi Alexander rendezőnő új filmje egyértelműen ikerdarabja annak.
Mindkettő futballhuligánokat, londoni "ultrákat" hoz a riadó filmvászonra, mindkét film belülről igyekszik ábrázolni csontot és lelket repesztő világukat. Ott Chelsea-rajongó, szervezett bandába verődött lumpenek tapossák ellenfeleik fejét bakancsos, jó rúgásokkal, itt (a csapat nevével ellentétben) a kelet-londoni West Ham United hasonló bakancsban járó embervadászai. A Futball-faktor erősen dokumentumjellegű, a német származású Alexander most látható filmje szintén dokumentumismeretekre épül, bár hagyományosabb fordulatokból építkező alkotás.
Mindkét film bandája zsigerből utálja a híres brit klubokat, például az Arsenalt, a West Ham fanok a Chelsea-t és a "zsidósnak" vélt Tottenhamet, de a két lumpenbanda első számú esküdt ellensége a ma másodosztályú londoni Millwall drukkerhada. A Millwall ugyan nem jó futballjáról ismert, de hírhedten vad ultrái a legfélelmetesebbek széles Albionban: nem oly régi pesti fellépésükön a Fradi-drukkereket is megfutamították (utóbbiak viszont másnap vitézül megkéseltek egy millwallost).
Minderre azért érdemes több sorban is kitérni, mert a Huligánok rétegközönségre számíthat: az angol futballt és hátterét mélyebben érdeklő és értő, esetleg valamelyik angol klub itthoni rokonszenvezőire.
Holott a film nemcsak érdekes, de a közepesnél talán jobb is. Valamivel több van benne futballnál és emberállatoknál. Huligánok és lumpenek igen, de épp főalakjai nem lumpenek, nem társadalom alatti véglények. A West Ham ultráinak vezetője például történelem-testnevelés szakos tanár, akinek bátyja egy kisgyerek agyonverése után hátat fordított a bandavezérségnek, és azóta polgári életet él. Ő lépett helyébe, és ő veszi védőszárnyai alá a Harvard Egyetemről kirúgott, és közéjük tévedt, verekedni nem tudó, a futballhoz sem értő gyerekképű amcsit. A nyámnyila ifjú jenkiből hűséges és csonttörő harcos lesz: soha nem futamodik meg; nem ő, bizony még az élet későbbi nagy kihívásai elől sem. Amikor idekanyarodik az addig nyers és dokumentatív film, veszít az erejéből, mert moralitásos lakkmáz, közhelyesen melodrámás hang telepszik rá. Kár ezért, mert mondom: érdemes alkotás, még az angol futball és bandáinak műhelytitkait kicsit sem ismerő néző számára sem elfecsérelt idő. És hogy el ne felejtsem (eszemben sincs elfelejteni): a főszerepet a Gyűrűk ura nemrégi Frodója játssza: igen, Elijah Wood. Ezt a lányos fiút ránézésre szinte lehetetlen elképzelni valamely londoni huligáncsoport keményöklű verekedői között, de van annyira képességes színész, hogy majdnem elhitesse.
