Hogyan működik a színházban egy tökéletes egyenlő szárú háromszög?
Marie Jones fiatal ír drámaíró darabját a múlt héten pénteken mutatták be a Pesti Színházban. A mű teli van szerepekkel, a színlapon mégis csupán két színész, Hajdú István és Gyuriska János neve olvasható. A Kövekkel a zsebében egy hollywoodi filmforgatás története, amely egy cseppnyi írországi faluban játszódik. Charlie és Jake, a forgatás két statisztája egy egész világot varázsol elénk, a filmdívától a testőrökön át az egyszerű emberekig.

Hajdú István

- Mi volt az első gondolata, amikor először olvasta el a darabot?

- Éreztem, hogy nagyon jó az alapanyag. Az járt a fejemben, hogyan fogunk mi ezzel megbirkózni, hiszen ketten tizenöt szerepet játszunk, miközben egyszer sem öltözünk át. Csupán egy-egy jellegzetes kelléket használunk.

- Akkor igazi színészi tűzijátékra ad lehetőséget.

- Valódi mámor. Ilyenfajta öröm nyolcvanévesen jutalomjátékként éri az embert, de akkor ezt már nem tudná eljátszani. Fantasztikus, hogy nekem harmincévesen sikerült megkapnom egy ilyen nagyszerű szerepet.

- Nem furcsa érzés, hogy csak ketten állnak a színpadon?

- Elképesztően jó, elég egymás hullámhosszára ráállni, hiába játszunk más és más karaktereket, de a személyiség mégis ott van. Egyfelől bátrabban lehet improvizálni, másfelől az egyik embernek roppant kíváncsinak kell lenni a másikra. Ebben az előadásban csak magunkat szidhatjuk, ha valami nem megy, hiszen minden pillanatban csak ketten vagyunk a színpadon.

- Mi az előadás műfaja?

- Tragikomédia a legpontosabb meghatározás. Érzem, hogy azért is íródott így, ahogyan, mert Írországban is kevés a pénz, minél kevesebb színésszel, technikával és apparátussal akarnak lebonyolítani előadásokat. Visszatérünk a színház ősi gyökereihez, ahol a színész a lényeg, aki ha kell, bármit eljátszik.

- Hogyan lehet érzékelni a színpadról, hogy a néző az előadással van vagy inkább ellenséges?

- Onnan, hogy ha egy harminc másodperces csendet még háromszor annyi ideig is tudnék tartani. Feszül az ív a színpad és a nézőtér között, és csak azért töröm meg, mert így akarom. Ha továbbmegyek, érzem, a közönség még szívesen nézte volna.

- Azt hiszem, Hegedűs D. Géza sokat segíthetett rendezőként.

- Ez egy olyanfajta darab, amelyhez feltétlenül színész-rendező kellett. Kapás Dezső mesélte sokszor, hogy a rendező a legokosabb színészből fejlődött ki. Most egy nagy türelmű színészkollégára volt szükség, aki pedagógus is, aki napi kínjainkat okosan kezeli. És Géza ilyen.

Gyuriska János

- Miről szól a darab?

- Van két ír fiú egy eldugott, szegény kis faluban, egy ott élő és egy vendég. Váratlan fordulattal megjelenik a nagytőke egy amerikai szuperprodukció képében, akik a faluban forgatnak egy filmet. A darab arról szól, hogyan csapódik le mindez a helyiek életében.

- Milyen érzés, hogy a háttérben nem egy hatalmas színészcsapat dolgozik?

- A néző szeme, ha mondjuk két színész között hirtelen megszakad az áramkör, de amúgy sokan vannak a deszkákon és szép a díszlet, ellézeng a színpadon. Itt azonban nem bájolja el a díszlet, nem várhatja, hogy mikor jön be még néhány szereplő. Ketten vagyunk csupán. Így nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy akár egyetlen percre is kiengedjünk. Istvánnal most kerültünk először ilyen szoros munkakapcsolatba, bár már korábban is játszottunk együtt. Mindegyikünk hozta a saját ötleteit.

- De ott volt Hegedűs D. Géza is rendezőként.

- Tökéletes egyenlő szárú háromszöget alkottunk. Elosztottuk egymás között a kínokat, az ötleteket és az örömöket. Hol István lendített meg engem, hol én őt. És közben lent ült a nézőtéren egy remek, megértő kolléga, Hegedűs D. Géza sokat segített.

- Megterhelő tizenöt szerepet eljátszani egyetlen este?

- Dehogy, ez a legjobb az egészben. Túl persze azon, hogy nem is kronológiában haladunk. A néző ugyanis véghelyzeteket lát, majd ötven perc múlva hirtelen megérti, mi történt az elején. Olyan ez, mint amikor a kocsmában egy baráti társaság közepén az ember elmesél egy történetet, de közben megszólaltatja, és gesztusokkal megjeleníti a sztorijában szereplő többi embert is. Az egész könnyen érthető, folyékony, tiszta nyelv.

- Milyen ez a darab összehasonlítva a jelenlegi hazai drámaterméssel?

- A legfontosabb különbség a szeretet. Itthon az írók kritikával illetik a társadalmat vagy döngetik a mellüket. De szó sincs szeretetről, megértésről és megbecsülésről. A mai ír drámaírók ellenben végtelen szeretettel beszélnek a saját népükről.

- Nekünk szól az előadás?

- Hozzánk hasonlóan kis országról és kis népről van szó. Amikor az ember elkezd egy új darabot, az olyan érzés, mint egy idegen városba érkezni. Ott állsz valahol térkép nélkül, elanyátlanodva. Ha meg akarod ismerni a várost, minden utcába be kell menned. És az utcák nagy része zsákutca vagy egyirányú. És egyszer csak megtanulod, szinte észrevétlenül. De ez abban az esetben még nehezebb, ha egy ilyen laza szövésű darabról van szó. Ekkor a színésznek kell észen lennie, hogy minden szálat kézben tudjon tartani.