Az amerikai álom, és ami mögötte van. Hollywood görbe tükörbe néz, de csak félszemmel.
A bulvárlapok áldásos működése nyomán a magánélet szó furcsa jelentésváltozáson ment át. Már nem a kíváncsi külvilágtól elzárt intim szféra megnevezésére szolgál, hanem a marketingstratégia egyik fontos célpontját is jelöli. A vörös szőnyegen masírozó, hófehér fogsorukat minden arra járó, kósza fotoriporternek elővillantó hollywoodi sztárok sokszor ugyanúgy előre megírt forgatókönyv szerint élnek, mint az általuk megszemélyesített karakterek; szerelmi ügyeik, házasságaik vagy betegségeik pedig éppen úgy az aktuális filmjük PR-kampányának részei, mint a sajtóvetítések, a plakátok vagy a dedikált fényképek.
Az Amerikai kedvencei című film ezt a világot próbálja bemutatni egy romantikus vígjáték rózsaszín szemüvegén keresztül. Gwen Harris és férje, Eddie Thomas egy ideig a hollywoodi álompár prototípusaként élték mindennapjaikat pénzben és hírnévben lubickolva, de szakításuk óta a siker is elkerüli őket. Gwen filmjeire már senki sem kíváncsi, mivel a közönség nem tudja megbocsátani, hogy összeállt egy spanyol fitness trénerrel, és így darabokra törte a bulvárlapokból megismert eszményi házassága illúzióját. Eddie pedig személyisége széthullott darabjait próbálja meg összeszedegetni egy dúsgazdag lelki betegek számára épült csatraközpontban.
Az álompár utolsó közös filmjét a csúfos kudarc rémképe fenyegeti, ezért a színészek ügynöke, Lee Phillips merész reklámstratégiát eszel ki: megpróbálja rávenni a két sztárt, hogy a díszbemutatón még egyszer utoljára játsszák el, hogy házasságuk boldog és idilli. A sajtópremier hétvégéjén azonban felborul a gondosan megírt forgatókönyv, amikor Kiki, Gwen testvére és személyi asszisztense egyre furcsább kalandokba keveredik Eddivel.
A film alkotói a paródiát próbálták meg vegyíteni a romantikával, de sajnos enyhén túladagolták a marósavat a cukros sziruphoz. A felerősített, komikus karakterek és helyzetek között ugyanis hitelét vesztette az amúgy sem túl kidolgozott szerelmi szál, az édes-bús romantika nyúlós masszájába pedig menthetetlenül beleragadt minden gúny és önirónia. Ebben a furcsán torz helyzetben a színészek mégis mindent tőlük telhetőt elkövetnek, hogy lépést tartsanak a film folyamatosan változó műfajával, hol visszafogottan játszanak, hol, pedig széles gesztusokkal parodizálják saját világukat.
De még a jó színészi alakítások sem képesek elterelni a figyelmet a történet megalkuvó félmegoldásairól. A romantikába kevert paródia ugyanis csak cinkosan összekacsintó poénok durrogtatását jelenti, a vitriolos önirónia pedig messze elkerüli a filmet. A végtermék túlságosan is lágyszívű saját szülőföldjével, Hollywood-dal, ezért nem több mint a Hamupipőke sztori sokadik reinkarnációja. Az Amerika kedvencei az igazságot nem humorba csomagolja, hanem tejszínhabbal takarja el, éppúgy, mint Julia Roberts, aki a szerződésében foglaltakhoz hűen most sem csókolózott kamera előtt, de a sután fényképezett álcsókok elfeledtetésére minden eddiginél szélesebb mosollyal ajándékozta meg rajongóit.
