Amerika háborús elfoglaltságainak sokféle olvasatához volt már szerencsénk. Kedves törzshelyünkké váltak a Hollywoodban megásott lövészárkok, rohadtunk is szinte valamennyiben, és együttérezni is megtanultunk boldog-boldogtalannal, legyen az megszálló vagy megszállott, háborúpárti vagy született pacifista.
Akármelyik oldalon is harcoltunk azonban, és akármilyen atrocitásokkal kellett is szembenéznünk, a kiskatona hősi halálhoz való jogát mindeddig még egyetlen háborúban sem vonta kétségbe senki. Az Öböl-háború néven elhíresült katonai demonstrációban azonban - állítja a szemtanú visszaemlékezéseit megfilmesítő rendező - már meghalni sem lehet rendesen, legfeljebb a kiképzésen lyuggathatja át a páncélsisakot egy eltévedt lövedék.
A legnagyobb szívás - s utóbbi szócska, mint afféle háborús kulcsszó, gyakran kerül elő Sam Mendes tengerészgyalogosainak körében - nem a harc, hanem a beígért háborúsdi teljes hiánya. A háborús téma kínálta hazugságok hosszú sorában Mendes erre a mérsékelten vérlázító igazságtalanságra építi filmjét, s bár a megközelítés kétségkívül eredeti, a tengerészgyalogosok nem létező háborúja mégsem elég anyag egy kétórás játékfilmhez.
Mendes kamerája előtt nem is annyira a háború, mint inkább a csordába terelt kisember újbóli lealázása folyik: a kisboltos szerepét ezúttal a mezei kiskatona veszi át, akinek elmulasztottak szólni, hogy a fajtájára itt legfeljebb a létszámellenőrzésnél lehet szükség, a háború lebonyolítása ugyanis a légierőre és a CNN-re lett kiosztva.
Addig is azonban, míg e keserű igazság végső bizonyítást nem nyer, Mendes, egyebe nem lévén, kénytelen végigmutogatni a sivatagi nap alatt szorgalmasan hidratáló és a maszturbálás sportjának élő tengerészgyalogosok szép lassú leépülésének különböző stációit, a barátnők és feleségek lefalcolásától a betépett őrjöngéseken át a példát statuáló büntetésekig.
Noha abszurditásokból éppenséggel az Öböl-háború sem produkált keveset, és sikerül is egy szép csokorra valót összegyűjteni ezekből, filmünknek mégis az a része működik igazán, amely bármely tetszőleges háborús mozihoz hozzáilleszthető. Míg az Acéllövedéket idéző beavatási jelenetek a maguk tahó módján kellemes gyorséttermi szórakozást nyújtanak, mindaz, ami ezután következik - nevezetesen annak demonstrálása, hogy mi történik az alibi háborúba belerángatott és bizonyos értelemben elárult tengerészgyalogossal -, bármennyire is szomorú és tanulságos, mégsem kimondottan egy kétórás filmre való történet.
Mindazonáltal panaszra aligha lehet okunk: az Öböl-háború alulnézetből felvett leltára átgondolt, precíz szakmunka, amelyet ugyanaz a műgond s tiszteletet parancsoló enyhe fontoskodás tesz vonzóvá, mint Sam Mendes korábbi munkáit.
