A harcos Oscar-esővel kísért diadalmenete közben a közönség és sajnos a honi forgalmazók is megfeledkeztek a hasonló tematikájú, említett bokszfilmmel egy időben készülő Warriorról. Nem ismeretlen hollywoodi formula a működőképesnek vélt ötletek dupla kiaknázása, idézzük csak fel az Armageddon és a Deep Impact, az Egy bogár élete és a Z, a hangya, vagy a Dante pokla és a Tűzhányó esetét. A filmiparban, de legfőképp a mozipénztáraknál kegyetlen farkastörvények uralkodnak, melyek csak a piacilag életképesebbnek bizonyuló darabnak kedveznek – aki lemarad, kimarad. Épp ezért ért váratlanul a Warrior, ami egy szemvillanás alatt küldi a padlóra a valós eseményeken alapuló A harcost, és Christian Bale valóban lenyűgöző transzformációjával szemben nem is egy, hanem három elképesztő alakítást, valamint egy könnyfakasztóan lehengerlő katarzist tömörít magában.
A harcoshoz – és a rendező előző filmjéhez, A zsaruk becsületéhez – hasonlatosan a Warrior is egy rendhagyó testvérpár krónikája: Brendan Conlon szerető családapa és népszerű fizikatanár, aki ugyan már visszavonult, néha-néha fizetés-kiegészítés gyanánt bunyózik, míg öccse, Tommy, tékozló fiúként sodródik az életben. Iraki kiküldetése miatt PTSD gyötri, de katonai tevékenységét a játékidő elején titok övezi. Családjukat apjuk erőszakos alkoholizmusa szakította szét réges-rég; Brendan annakidején terhes barátnőjével maradt és saját családot alapított, Tommy a meggyötört édesanyjukkal tartott, és haláláig ápolta őt. A testvérek nem tartják egymással a kapcsolatot, apjukról, az alkoholizmusból frissen kilábaló, megbocsájtásért esedező Paddy-ről pedig tudomást sem akarnak venni. A múltbeli sérelmek és elfojtott indulatok egy ketrecharc (MMA) bajnokságon törnek elő, melyen mindkét testvér indul: Brendan a megélhetéséért küzd, ha nem nyer, a bank elveszi a házát, a Paddy-vel edző Tommy motivációja jó darabig rejtett marad. Az őt szétfeszítő düh korántsem.
A Warrior sportfilmként hibátlanul működik, ráadásul a testvérpár két párhuzamos szálával két, a műfajban népszerű karaktert lehet egymás mellé szerkeszteni: Brendan, a kiöregedett, mások által lefitymált, de példás kitartással küzdő nagy visszatérő, Tommy pedig az enigmatikus bunyós zseni, aki felbőszített vadállatként, mindössze pár másodperc leforgása alatt döngöli földbe az ellenfeleit. Brendan a feleségének és magának is bizonyítani akar, Tommy-t nem érdekli a több millió dolláros fődíjjal kecsegtető torna csillogása és a felhajtás, ő csupán egy régi adósságot akar törleszteni. O’Connor (Csoda a jégen, A zsaruk becsülete) bravúrosan, példás arányérzékkel rajzolja meg a fiúk karakterét, a film epicentrumát alkotó családi konfliktus révén pedig mindegyik összecsapásnak hihetetlen súlyt képes kölcsönözni, minden pofonnak, rúgásnak és csontrepesztő leszorításnak személyes töltete van. Az azonosulási pontot ugyan egyértelműen a jobban körülírt Brendan jelenti, Tommy zárkózott, „múlt nélküli” figurája a játékidő múlásával egyenesen arányosan bomlik ki. A két testvér akár tűz és víz, Brendan a kitartás, öccse a nyers erő megtestesítője. (A Tommy-t alakító Tom Hardy fizikumára és küzdési stílusára egyszerűen nincsenek szavak.) Ráadásul a bokszmeccsek szorítója helyett a brutálisan erőszakos ketrecharc világában járunk, ahol még akkor sem állnak le a pofonok, ha földre kerül valaki. O’Connor könyörtelen bunyós jelenetei zsigerig hatolnak, ahogy nézőként a kamerával együtt mi is az izzadság- és vérszagban úszó ketrecbe kényszerülünk.
Közben mit sem veszít erejéből a trió drámaháromszöge, s ez elsősorban a kitűnő színészeknek köszönhető. A Brendant alakító Joel Edgerton, a Paddy-t megformáló Nick Nolte, valamint Tom Hardy a színészi mesterség legjobbját nyújtják, a keserűséggel és sérelemmel telített konfrontációik helyrehozhatatlan bűnöket tárnak elénk, bűnöket, melyek hatalmas tüskéket hagytak a testvérpárban. Nolte megtört-szánalmas öregemberként túl van a megbocsájtáson, rég elveszítette a fiait (miként azt az öreget a filmben motívumként végigkísérő Moby Dick-hangoskönyv is jelképezi), O’Connor ezért nem is köntörfalaz. Nincs álságosság szirupjába mártott nagy kibékülés, csak a nyers és kegyetlen valóság: vannak tettek, amikért nem lehet megbocsájtani. Soha. (Nolte és Hardy közös, felettébb intenzív jeleneteit oktatni lehetne, ahogy Nolte filmvégi revelációja és csöndes továbbállása is meghatóan dicséretes momentum.) A kékes, jobbára kézikamerával felvett szcénák sem szépítenek a történéseken, a szunnyadó vulkánként forrongó indulatok erőteljes drámai töltete a fináléban robban, ennél megindítóbb és bombasztikusabb katarzist nagyon régen láttam az általában műkönnyekkel és diadalittas levegőbe bokszolásokkal tarkított sportfilmekben. (Félreértés ne essék, itt is látunk izgatottan drukkoló ismerősöket, de a domináns drámai potenciállal sikerül biztonságos távolságra navigálni az opust a vészjósló közhely-jéghegytől.) No de ne kerülgessük tovább a forró kását! A Warrior minden ízében jobb film A harcosnál, ami korántsem tudott ennyire magával ragadni. Átlagos bokszfilm, amit csak Bale kompromisszummentes teljesítménye emel a középszer fölé. A Warrior ezzel szemben nagyobb ívű és jóval delejesebb atmoszférájú dráma, ami történetesen ketrecharcosok körül bonyolódik. Nem találja fel újra a sportfilmek formuláját, sőt, a zsáner ismerői számára kiszámítható mederben folynak az események, központi konfliktusa és realista megközelítése miatt O'Connornak mégis sikerül a bravúr. A Warrior megnézésével sötét mélységeket és felemelő csúcsokat érintő érzelmi hullámvasútra válthatunk jegyet, ne szégyenkezzünk hát, ha el kell morzsolnunk egy-két könnycseppet!
