Találjuk fel az éghető vizet! - avagy magyar ember nem mindig illatos cipőben Beszélgetés Lackfi Jánossal

Ír, tanít, és irodalmi estek állandó vendége - a kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb alakja Lackfi János, aki tavaly Prima Primissima-díjat kapott. A díjról, legutóbbi munkáiról, rólunk magyarokról és a terveiről kérdeztük.

[img id=563284 instance=1 align=left img]- Nem lehet mással kezdeni: milyen érzéseket keltett Önben a Prima Primissima-díj elnyerése? Mit jelent Ön számára ez a díj?

- Eleve megtisztelő volt bekerülni a harminc kiválasztott közé, harmadmagammal az egész kortárs magyar irodalomból, és még hihetetlenebb volt negyvenkét évesen a legfényesebb elismerést megkapni. 

Figyelmeztetésnek és bátorításnak is vettem arra, hogy nem kell elaprózni magamat, foglalkozzam csak azzal, amit a legfontosabbnak tartok, és ez most a regényírás.

- A Milyenek a magyarok? című kötete nagy siker volt 2012-ben, mi indította arra, hogy folytassa?

 - Rengeteg olvasói visszajelzés jött, jó néhányan új témákat is ajánlottak, a könyvbe illő anekdotákat meséltek, és magamnak is jó néhány ötletem volt még, belevágtam hát. A 17.000 eladott példány is bátorított persze. A Milyenek MÉG a magyarok? is jól pörög, az eladási lista eleje táján helyezkedik el, pedig másfél hónapja van csak a piacon. Akad itt minden, reformhal-pecázás, lengyel anyósvicc, magyar nyelvlecke filippínóknak, tujázás, mint népszokás, no meg varázsmondat, amellyel egy amerikai fiú garantált sikert ér el minden magyar társaságban. Megtudjuk, miért szakadtunk el a finnektől, mit irigyelnek tőlünk a románok és mit nem értenek bennünk a szerbek. Tutimegmondásokkal is tele van a kötet, ebben világbajnok helyen állunk, vagy legalábbis ott vagyunk az élmezőnyben.

- Úgy látom, az új könyvben nagy hangsúly esik a magyar nyelvi sajátosságokra. A mi nyelvünk tényleg ennyire különleges vagy csak mi látjuk annak?

- Minden nyelv különleges, ha eléggé részletekbe menően ismerjük, a magyarban pedig különösen sok a játéklehetőség. Hexameterben szól a "gépjárművezető-igazolványok kiadása", veszélyesen hangzik az olimpiai közvetítés: "messzire száll a finn gerelye!", és külön nyelve van a plázacicáknak, melyben a "hálózsák" szó nem szerepel, ott van helyette a "csicsizacsi". Persze a zöldséges se kismiska, amikor a kolduló hajléktalantól tíz lépésre kiírja a kis táblájára, hogy "csövikuki kapható"...

- Mit gondol, miért nem tudunk mi magyarok örülni egymás sikerének?

 - A dolog szélsőségesen kétoldalú, mint annyi minden mifelénk. Egyrészt végtelenül szeretünk büszkélkedni a magyar sikerekkel, fénysebességgel cikáznak a neten a "magyar ember feltalálta az éghető vizet, csak a multicégek megfúrták a projektet"-típusú őrült sztorik, időnként nem is minden alap nélkül, másrészt ha konkrétan a szomszédunk tényleg feltalálná az éghető vizet, rögtön eloltjuk éghetetlennel. Aztán lehet, hogy sok minden, amit magyar sajátságnak látunk, mert itt élünk, inkább általános emberi tulajdonság, elvégre Jézus se lehetett próféta a saját földjén...

[img id=512836 instance=1 align=left img]- Milyen volt a visszhangja a kötetnek - mi magyarok vevők vagyunk az öniróniára?

- Nagyon meglepett, hogy elenyészően kevés negatív jelzés érkezett, és rengeteg pozitív. Jobb- és baloldali sajtóban, médiában egyaránt elismerő visszhangot kapott a kötet, szélsőségesek sem akarták eddig leszedni a fejemet... Pedig elég merész humorral operálok, igaz, hogy igyekszem szeretettel tenni, nem mint valami külső ítélkező, hanem mint egy a magyar emberek közül, valaki, aki ugyanabban a (nem mindig illatos) cipőben jár, mint a többiek...

- Van-e annyi érdekes, kifigurázásra alkalmas tulajdonságunk, hogy egy harmadik kötet is kiteljen belőlük?

 - A témából aligha fogytam ki, inkább a közönség érdeklődésétől és a lendülettől függ, felülök-e egy harmadik kör erejéig erre a biciklire... Mindenesetre gyűjtögetem az anyagot, aztán meglátjuk. Jelenleg egy olyan regényen dolgozom, mely Brüsszel, Budapest és egy dunamenti település háromszögében játszódik, és persze a magyarság-kérdésnek is lesz benne szerepe. Ugyanígy szól persze majd szerelemről, önkeresésről, művészetről is, és az egész egy közelmúltbeli bűnügy fonalára van felfűzve, ez adja fő izgalmát, sodrását talán. Időigényes dolog, de most leginkább ez izgat, új utakat érzek, szimatot fogtam!

- Legutóbb azt mondta nekünk, amikor a rengeteg irodalmi estről kérdeztük, hogy próbálja mérsékelni az író-olvasó találkozók és felolvasó estek számát. Ez mennyire sikerült 2013-ban?

 - Nyugdíjba azért nem vonultam, de nagyszerű menedzserem, Eszéki Erzsébet segítségével sikerült optimalizálni a fellépéseket, ésszerűbb, kevésbé fárasztó tempót venni, rendezni a honorárium-ügyeket. Ősztől az egyetemen nem tanítok már, de a Marczibányi téri művelődési házban folyó Kreatív Írás tanfolyamomat folytatom, remek társaság jön itt össze félévről félévre! A vers és a próza mindenkié, kézműves szinten is érdemes művelni... Folytatódik a Lyukasóra MOM-központ-beli sorozata is, Óbudán és a Marczin pedig Versimpró-szériát indítunk költőkkel-zenészekkel...

- Hogyan szokott pihenni és mire készül a közeljövőben?

- Idén karácsonyi ajándékként négy lányommal és feleségemmel beutaztuk Észak-Olaszországot. Fiam tartotta itthon a frontot, fűtött, etette az állatokat, készült a vizsgáira. Mi pedig a Szilvesztert és környékét egy kis toscanai vidéki kúriában töltöttük. Siena, Firenze félórányira esett, Assisiba egy óra volt az út, és még az idő is cinkosunknak szegődött, egy-kétszer áztunk el egy kicsit, az is csak alkalom volt, hogy forró capuccinóra és cioccolatta caldára beülhessünk egy-egy kávézóba. Belefért még egy kis Velence, Ravenna, caorlei tengerpart is. Vagyis jól indult az év... Az idei program változatosnak ígérkezik, lesz ovis menzakajás verseskötet, gyerekopera-bemutató (Parázsfuvolácska) és legfőképpen prózaírás... Zakatol a masina.

(A szerzőről készült portré Raffay Zsófia munkája.)