David O. Russel legújabb rendezése már azelőtt nagy port kavart, hogy megjelent volna a magyar mozikban. A Napos oldal színészei az adott korosztály legkeresettebbjei közé tartoznak, ráadásul a film nyolc Oscar-jelölést is magának tudhat. Nem véletlenül: a romantikus vígjátékok, családi drámák és táncos filmek egyvelegéből álló történet érdekes színét képezi a 2012-es repertoárnak.
445423_1Pat (Bradley Cooper) élete romokban: felesége elhagyta, kénytelen a szüleihez költözni, akik aggódva lesik minden lépését. Ez talán még normális szituációnak is tűnhet, azonban nem az: Pat nemrég szabadult egy nyolc hónapos pszichiátriai kezelésből, amelyre azért ítélték, mert kis híján halálra verte ex-neje szeretőjét. A távolságtartási parancs ellenére a férfi elhatározza, hogy visszaszerzi szerelmét. Erről a céljáról akkor sem mond le, amikor megismeri a különleges és különc Tiffanyt (Jennifer Lawrence). Pedig a nő tartogat meglepetéseket…
Russelék egy olyan témához nyúltak, ami egyszerre kényes és jellemző. Egy felmérés szerint Magyarországon minden harmadik ember komoly lelki problémákkal küzd, azonban világviszonylatban sem beszélhetünk mostanában általános boldogságról. A Matthew Quick Silver Lining Playbook című regényén alapuló film is valami hasonlót mutat fel, mégis szórakoztat, és reményt ad a nézőnek.
Pat és Tiffany veszteségeik miatt labilisak, mindketten hajlamosak a dühkitörésekre, az érzelmi hullámokra, már a kisugárzásuk is azt mutatja, nincs minden rendben velük. Hol szárnyalnak, hol összeomolnak, kiszámíthatatlanul változékonyak, ezt a színészek hátborzongatóan jól, mégis szerethetően adják vissza. A két szereplő szociális érzékenysége a béka hátsóját súrolja –azonban (különböző okokból) ragaszkodnak egymáshoz, így létrehozva egy hagyományosnak semmiképpen sem mondható kapcsolatot, melyet az átlagos romantikus vígjátékok kelléke, egy táncverseny (réme) koronáz meg, a film fekete humorához méltóan cseppet sem giccsesen.
Az igazi családösszetartó erő az anya (Jacki Weaver), aki aggódva, mégis szeretetteljesen közelíti meg, és próbálja a helyes útra terelni változékony fiát, még akkor is, ha ez esetenként rá nézve a veszéllyel egyenlő. Pat érzékeny apját (a labilitást volt honnan örökölni) Robert de Niro alakítja. A maffiavezérszerű színész tökéletesen hozza az aggodalmas, babonás, kicsit kattant családfőt, ezzel megalapozva azt az érzést, hogy igazából a mai világban senki sem teljesen normális a szó szigorú értelmében. Ezt a gondolatot erősíti Tiffan445422_1yék kvázi ellentéte, a lány nővére és annak férje is: kapcsolatuk első pillantásra tökéletes, megvan a ház, a gyerek, az amerikai álom. Ez azonban csak látszólagos, a férj nem mer beszélni feleségével, gyakran dührohamok törnek rá, amit háziboxszal vezet le.
A filmben természetesen röpködnek a magasröptű gondolatok, melyeket leggyakrabban maga Pat mond ki, miközben azon igyekszik, hogy be is tartsa elveit. Ezek az elvek ugyanis a „napos oldal” elérését jelentik, és jól mutatnak egy szerencsesütiben vagy egy önsegítő könyvben, máskülönben azonban röhejesek – lennének, ha nem pont egy olyan ember hajtogatná őket mániákusan, aki éppen a pszichológusánál ül. A film többi részében pedig pörögnek az indulatos, elgondolkodtató vagy éppen érdekes humorral dolgozó párbeszédek, melyek sokkal többet nyújtanak, mint egy átlagos romkom szövegkönyve. Nem véletlenül: a Napos oldal nem csak vígjáték, hanem dráma is egyben, ezt az izgalmas egyveleget pedig a színészi játékok teszik igazán élvezetessé.
Véleményem szerint 9/10.
