Bár a hazai és az amerikai közoktatás nem is állhatna távolabb egymástól, egyáltalán nem tanulságok és izgalmak nélküli megnézni ezt a dokumentumfilmet az amerikai iskolák és az oktatás állapotáról.
Davis Guggenheim elismert dokumentumfilmes az Egyesült Államokban. A globális felmelegedésről szóló munkája, A kellemetlen igazság még a magyar mozikba is eljutott, tehát a neve nem teljesen ismeretlen mifelénk sem. Új filmjében egészen lenyűgöző tényfeltáró munkát végzett, és számos szakértő segítségével fest kissé rémisztő képet az amerikai közoktatás egyre romló állapotáról. Hiába a mérföldes különbség a hazai állapotokhoz képest, egyszerűen nem mehetünk el az olyan hasonlóságok mellett, mint az, hogy a hatvanas- és hetvenes évek igényeihez felállított struktúra a kor követelményeinek tökéletesen megfelelt, de mára alig változott, és szüksége lenne egy alapos rebootolásra. Ismerős egy kicsit, nem igaz?
Guggenheim filmje leginkább abban különbözik az átlagos dokumentumfilmektől, hogy pályatársai többségével ellentétben ő nemcsak kérdéseket tesz fel, hanem megoldást is kínál. Felvázolja a problémakör hátterét és mutat néhány jó példát olyan iskolákra, melyek mintáit követve óriási fejlődés köszönthetne az amerikai társadalomra. Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Elvileg igen, de egy bürokrácia és szakszervezetek által túlszabályozott rendszerben egyáltalán nem könnyű változásokat eszközölni. Ráadásul Guggenheim megtalálta a legfőbb akadályt is, ami a fejlődés útjában áll: a szakszervezeteket.
Emlékszünk például a Rocksuli (vagy számos egyéb amerikai sulifilm) azon jelenetére, amikor Jack Black úgy tart órát, hogy újságot olvas, amíg a diákok azt csinálnak, amit akarnak? Igen, ez a való életben is gyakran előfordul, és ami a legszebb az egészben, hogy az iskolák tehetetlenek az ügyben. Ugyanis egy tanár az első két éve után a szakszervezetek követelésére olyan szerződést kap, ami a nyugdíjig biztosítja számára a kirúghatatlanságát. Márpedig ha egy tanár munkája nem számon kérhető, sokan egyáltalán nem motiváltak abban, hogy tanítani próbáljanak. A filmben van egy döbbenetes felvétel, amiben megmutatják, hogy New York állam úgy próbál megszabadulni az ilyen tanerőtől, hogy kiveszi őket az iskolákból pusztán azért, hogy ne tudjanak kárt okozni, és betereli őket néhány üres osztályterembe, ahol naponta hét órát töltenek egymás társaságában. Olvasgatnak, beszélgetnek majd ezután hó végén felveszik a havi fizetésüket. Gyönyörű.
Magyar szemmel az is különös, hogy az iskolákba a felvételit gyakorlatilag lottószerű sorsolással, számhúzással döntik el, ami elsőre meglehetősen abszurdnak tűnik, de jobban belegondolva az igazságossága megkérdőjelezhetetlen. Mindenkinek ugyanannyi esélyt biztosít egy magasabb szintű iskolába való bejutáshoz, míg nálunk a felvételi eredmények eleve a rosszabb sulikba száműzik a teszt alapján gyengébb képességűnek kikiáltott diákot.
A Supermanre várva teli van izgalmas kérdésfelvetésekkel, tanulságokkal és a filmen keresztül nyomon követhetjük néhány amerikai kisdiák mindennapjait is. Lebilincselő bepillantás egy másik világ kulisszái mögé. Amíg nincs hasonló film a magyar állapotokról, addig simán megérdemli az 5/5-ös pontszámot.
