Állnak a sírnál, mert meghalt a mester; beszélnek a sírnál, hogy feldolgozzák az ember mulandóságát; zenélnek a sírnál, mert a zenét még a túlvilágon is hallani tán. Hetvenhat éves korában meghalt egy híres magyar cigányzenész hegedűs, tőle kell búcsúzni. Bereczki Csaba Életek éneke című 2007-es dokumentumfilmjének kezdetén látjuk, ahogy egy román faluban temetik éppen. A halálhír fekete madárként bejárta a régiót, idesereglett az összes zenész ki csak élt és mozogni tudott. Búcsúzni jöttek, zenélni és örülni, mert a zene mégis csak az örömről szól, arról tehát, hogy addig örüljünk az életnek, amíg az megvan. Aztán hazamentek a zenészek, de huszonhétnek nem akaródzott a hazamenés. S ahogy az lenni szokott, vagy inkább, ahogy annak lennie kell, az elmúlással kézen fogva járt most is a teremtés: új banda született. Cigányok, románok, magyarok vegyesen. Értik egymást jól, leginkább a zene nyelvén. Bereczki Csaba dokumentumfilmje az ő sorsukat mutatja be, az ő életük legfontosabb eseményeit villantja föl. Nem fontos itt a kronológia, hiszen az emlékezetünk sem kronologikusan tárolja az életünk képeit, saját magunk "nagy moziját". Egy banda születésének, első szárnypróbálgatásainak és párizsi kirándulásának lehetünk szemtanúi, de mindez persze csak a díszlet, a film igazi "víz alatti áramlása" az antirasszizmusról, toleranciáról, előítéletek leküzdéséről, empátiáról, vagyis egymás megértéséről, egymásra való figyelésről szól.
Bereczki Csaba dokumentumfilmje igazi "nagy mozi", ugyanis egyrészt szórakoztat, remek zenékkel kényeztet, dinamikus vágással felcsigáz, emberek arcának látványával okoz örömet, másrészt pedig sok mindenre megtanít. Például megtanulható, hogy ha valaki nem iskolában sajátítja el a zenészmesterséget, hanem a szüleitől lesi el a technikát, már "csecsszopóként" magába szívja a ritmust, a dallamokat, gyerekként kezébe veszi a hangszert, majd mikor eljön az ideje, egy mester finomítja technikáját, ápolja tehetségét, bontakoztatja kreativitását, akkor annak a zenésznek lesz stílusa. Mert leginkább ez veszik el az iskolai zenei oktatásban: a stílus.
Aztán az is megtanulható ebből a filmből, hogy egy olyan vidéken, ahol gyűlöli egymást a román és a magyar, s mindketten utálják a cigányt, egy ilyen vidéken már nincs helye tovább a szónak. Árulóvá lettek a szavak, nem változtatják fénnyé és lánggá az életet. Egy ilyen vidéken egyetlen reménysugár maradt csak arra, hogy román, magyar és cigány jól érezze magát együtt, ez pedig nem más, mint a zene. Az erdélyi népzene.
Legvégül pedig megtanulható ebből a filmből a legfontosabb titok is. Ott van, minden emberi arcon, megbújik a ráncok üregében, s ezt Bereczki Csaba nemcsak tudja jól, hanem szuperpremier plánnal meg is mutatja. Belemászik a zenészek arcába, s hosszan kutakodik, keres, mutat. Egészen addig, míg fel nem tárulkozik a titok. De akinek ez nem elég, hallhat néhány keresetlen mondatot is arról, hogy az emberek olyanok, mint a fák. Az egyik fiatal és sudár, a másik öreg és rücskös, az egyik szemrevaló, arányos, a másik meg olyan, mintha kócos lenne. De mind méltó a figyelmünkre. Régi titkok ez, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nincsen csodálatosabb az embernél: a cigánynál, a románnál, a magyarnál és a többi hatmilliárdnál. Ahogy Nemes Nagy Ágnes írja: "Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogy talpig zúzmarásak. / Mozdíthatatlan függönyök. / Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe."
