A Képlet Nicolas Cage első nézhető filmje a Fegyvernepperrel megkezdett bukásszéria óta. A Holló rendezője, Alex Proyas egybegyúrta a horrorelemeket egy Világok harca-szintű kataklizmával. Az eredmény: a Deep Impactnél is jobb városrombolós mozi, meglepő befejezéssel.
A Képlet az utóbbi évek legjobb világmegmentős katasztrófafilmje, bár ez főleg a rendezőnek, Alex Proyasnak köszönhető. Ő az, akinek a 94-es kultfilmjét, a Hollót három bűnrossz folytatással tették tönkre, a 98-as Dark Cityből meg a két Wachowski nyúlta le a mesterséges valóságot, a Földet leigázó űrlényeket, és az öntudatra ébredt Kiválaszttat a Mátrixhoz.
Itt volt az ideje, hogy Proyas lopjon a többiektől, és jobban csinálta, mint Tarantino. A Képlet valójában egy 120 percesre vágott M. Night Shyamalan-összes: tiszta Hatodik érzék, ami sokszor átvált Az eseményt idéző katasztrófafilmbe, de végig megőrzi a Jelek családcentrikus világvége-várását.
A sztori 1959-ben kezdődik egy iskolában, ahol a gyerekek űrhajós-robotos rajzokat dobálnak egy időkapszulába az utókornak. A kis Lucinda (Lara Robinson) viszont csak számokat firkál egy papírra, mert a szellemek ezt suttogják neki. A papírt 2009-ben egy kissrác (Chandler Canterbury) találja meg, és odaadja az apjának (Nicolas Cage). Innentől már őket üldözik a hullaarcú idegenek a sötét erdőkben és nyikorgó lépcsőkön, a japán kísértetmozik legszebb hagyományait követve.
Cage színészi játéka kivételesen egész tűrhető. Nem kapott röhejes parókát, mint legutóbbi buktájában, a Veszélyes Bangkokban, és visszatért az egyetlen, Oscart is hozó szerephez, amiben jó volt: a magánéleti gondokkal küzödő, magányosan whiskyző férfihoz. Ő a tipikus, materialista tudós, aki szerint a földi élet csak véletlen mutációk sorozata. Akkor kezd hinni a természetfelettiben, mikor kiderül, hogy a papíron az elmúlt 50 év katasztrófáinak pontos helye és ideje szerepel.
Az utolsó szám az egész Földet elpusztító napkitörést, azaz a bibliai Apokalipszist jósolja meg. A kódsor azonban csonka, a transzba esett Lucinda nem tudta leírni 59-ben, hogyan vészelhető át az Ítéletnap. A lánya (Rose Byrne) viszont ismeri az összes számot, így sorsszerű a találkozása a főhőssel. Ez most úgy hangzik, mint a hollywoodi filmek kötelező romantikus szála, de szerencsére a rendező elkerült minden klisét. Rose Byrne amúgy jó választás a sikoltozva menekülő, vérző fejű hősnőnek, mert a 28 héttel később óta profi ebben a szerepben.
A Képletet speciális effektek, és a művészi igényű, várospusztító jelenetek avatják igazi mesterművé. A leomló felhőkarcolók képe még A függetlenség napjában és a Deep Impactban sem volt ilyen brutálisan szép. A kedvencem az a rész, amikor Cage elszánt kőarccal keresztülhajt az elállatiasodott, ordítozó tömegen, miközben Beethowen Hetedik szimfóniája szól. Ebbe belesűrűsödik a szabad akarat és az elve elrendeltetés örök vitája (meg lehet-e akadályozni a percre pontosan megjövendölt világvégét?), meg az Istenné váló ember bukásától a civilizációk felemelkedése utáni elkerülhetetlen hanyatlásig minden.
Pozitívum még, hogy Cage egyáltalán nem egy Bruce Willis-típusú hős, nem ment meg milliókat a pusztulástól. Ritka az ilyen hollywoodi film, megérdemeli a 8/10-et.
