Susanne Bier filmje nem a kilencedik parancsolat "szűkített változatának" értelmezése - bár a szereplők körüljárják a tilalomfát -, hanem a magánéletben és a nagyvilágban zajló háború egymásra vetítése, majd következményeinek elemzése. Pontosabban arról szól, hogy az önmagában is törékeny emberi viszonyokat miként zúzza szét a külvilág békétlensége. A nagynevű és méltán világhírű kor- és honfitársaihoz - Lars von Trier, Vinterberg - képest a dán rendezőnő tágítja a perspektívát, kilép az édes otthon poklából. A kérdés az, hogy a szélesebb körű vizsgálódás közelebb visz-e az emberi lélek és magatartás megismeréséhez.
Michael Lundberg, hivatásos katonatiszt boldog házasságban él szép feleségével, Sarah-val és két kislányával. A család, a nagyszülőkkel kiegészülve, búcsúestre készül, hiszen az őrnagy három hónapos ENSZ-misszióban vesz részt Afganisztánban. Ám előtte Michael elmegy az öccséért, aki éppen most szabadult a börtönből. A vacsora kisebb botrányba fullad; a polgári normákat nehezen tűrő Jannik nem viseli el apja és bátyja erkölcsi kioktatását.
A felvezetés és az alapszituáció megteremtése után párhuzamos montázsban látjuk a történet folytatását. Nézzük előbb Michael sorsának alakulását. Az afganisztáni támaszpontra érve szinte azonnal bevetésre kell indulniuk: ki kell szabadítani egy hátramaradt híradóst, Niels Petert. A helikoptert azonban lelövik az ellenállók, senki sem marad életben. Legalábbis így tudja a külvilág. A későbbieket tekintve nem tudni, hogy a szerencse vagy a balvégzet folytán, Michael fogságba kerül. Embertelen körülmények között, a szabadulás reménye nélkül raboskodik a már említett Niels Peterrel együtt. Az afgánoknak sok a két túsz, csak az maradhat életben, aki agyonveri a másikat. Bekövetkezik a tragikus vétség, majd a váratlan szabadulás és hazatérés.
Három hónap nem a világ, nem is az első eset, hogy Sarah magára marad kislányaival. A részeges Jannik megfogadja apja tanácsát, és próbál valami hasznosat is csinálni. Felújítja bátyja konyháját. Sarah és sógora ugyan tűz és víz, de fokozatosan közel kerülnek egymáshoz. Különösen azután, hogy megtudják Michael halálhírét. A gyászszertartást követően még gyakrabban találkoznak, s a kislányok is megszeretik a furcsa nagybácsit. A kölcsönös vonzalom - az utólagos magyarázat szerint Michael hiánya - elvezet az első csókig, aztán megérkezik a férj. A két szálon futó történet összekapcsolódik. Ami hátravan, az Michael lelki összeomlásának horrorelemekkel dúsított folyamata.
A párhuzamos montázsra való építkezés arra emlékezteti a nézőt, amint két gyorsvonat száguld egymás felé, úgy tűnik, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen, aztán az utolsó pillanatban átállítják a váltót, s a szerelvények elhaladnak egymás mellett. Adva van ugyanis Michael az Afganisztánban szerzett, feldolgozhatatlan és bevallhatatlan lelki traumájával. Ennek viszont semmi köze az új, otthoni élményekhez. Még ha az afgán felkelők megvakítják, akkor is szembetűnt volna az őrnagynak, hogy ez már nem az a család, amelyből elment. Hogy Sarah és Jannik akaratlanul és a kilencedik parancsolat tételes megszegése nélkül is fölvillanyozódik egymás társaságában, hogy a gyerekek vonzódnak a bolondos és szeszélyes nagybácsihoz. A túldimenzionált konfliktusok kioltják egymást. Marad néhány emlékezetes részlet és a színészi játék. A már Hollywoodban is bemutatkozott és komoly nemzetközi karrier előtt álló Connie Nielsenbe nem csak eszköztelen játéka miatt lehet beleszeretni. Feltűnően tehetséges a két kislány. Legutóbb a Dogville-ben láthattunk olyan jelenetet, melyet most az idősebbik, Natalia produkál. Játékában a gyermeki ártatlanság keveredik olyan ősi és mélyről jövő gonoszsággal, melyhez képest csak legyintünk az apa végső ámokfutására.
