zene: David Newman
vezényel: David Newman
kiadás éve: 1996
kiadó: Milan
játékidő: 46:18

Lee Falk 1936-ban megszülető képregényhőse gyerekkorom nagy kedvence volt: faltam a halhatatlannak tartott, bíbor ruhás Fantom kalandjait, aki ugyan egy szigeten él, de ha a rosszarcúak kihúzták nála a gyufát, sehol nem voltak tőle biztonságban. Simon Wincer direktor, aki olyan produkciókat rendezett, mint "A Dumbó-hadművelet", a "Krokodil Dundee Los Angelesben" vagy a "Szabadítsátok ki Willyt!", valamint az ifjú Indiana Jonesról szóló tévésorozat több epizódja, a kilencvenes évek közepén úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy a papírlapok után celluloidra is rákerüljön egy újabb álarcos karakter. Ám csúfos bukás lett a vége, hiszen a produkció számos országban, ahogy hazánkban is, a mozivásznakig nem jutott el, csak VHS-en jelent meg. A világszerte mindössze 17 millió dollárt összekolduló Fantom végül csatlakozott a hollywoodi karrier tekintetében olyan balszerencsésnek ítéltetett képregényhős kollégáihoz, mint az Árnyék vagy Dick Tracy.

Az 1938-ban játszódó cselekmény szokatlanul nyit, hiszen egy huszárvágással mellőzi az unalmas eredettörténetet, és csupán egy kiírás figyelmeztet bennünket, mintha csak a "Fantom" egy folytatás lenne, hogy akik nem ismerik az előzményeket, azoknak most jól összefoglalják. A női szívek megdobogtatására Billy Zane volt hivatott címszereplőként, akinek karrierje végül úgy süllyedt el, mint legnagyobb sikere, az egy évvel későbbi "Titanic" címbeli vasmonstruma - napjainkban például az "S.O.S. Love - Az egymillió dolláros megbízás" című, az előzetes alapján hasfalrepesztően mulatságosnak tűnő magyar vígjátékban láthatta minden mazochista. A férfiak kedvéért Catherine Zeta-Jones próbálkozik valamiféle Bond-lányos karaktert hozni, de csak ennek paródiája lett, a kilencvenes évek egyik üdvöskéjének, Kristy Swansonnak ("A hajsza", "Nagy durranás") pedig az volt a dolga, hogy jól mutasson, illetve hogy elhitesse: ha egy közeli ismerősünk eltakarja az arcát a szeme körül, onnantól egyáltalán nem ugrik be, ki ő, még a hangjáról sem (e problémával aztán fenti kolléganője is megküzdött a "Zorro álarcá"-ban). Némi jóindulattal nézve, a játékidő kétharmadáig egy nem éppen izgalmas, de meseként nézve fogyasztható, Indiana Jones-os kalandfilmet láthatunk, csak éppen maszkos Tarzannal (főleg a dzsungelben játszódó szcénáknak, valamint a New York-i utcán zajló üldözésnek van egyfajta bája a sok korhű autóval), de végül a "Walt Disney bemutatja" című egykori tévéműsorblokkban is simán elférő nagy leszámolás azonban sokkal lejjebb viszi a színvonalat.

A pályáját 1984-ben, Tim Burton "Frankenweenie" című, 2012-ben normál játékidősre bővített, és immár Danny Elfman muzsikájával ellátott rövidfilmjével kezdő David Newman esete jól szemlélteti azt a sorsot, ami John Debneyre és John Powellre is várhat, amennyiben nem tartanak egyensúlyt a könnyebb és a komolyabb filmek terén. Egyelőre Powell szénája még jól áll, mert többnyire az animációs porondon jelentős sikert arató produkciók ("Így neveld a sárkányodat", "Kung Fu Panda" stb.) fémjelzik nevét, ezért még sokáig jegyezni fogják a műfajban, még ha továbbra is csak rajzolt moziknál bukkan fel, és Debney is sikerrel tért vissza a "Neveletlen hercegnő" s társai fémjelezte, sehová nem vezető irányból; "A passió" komponistája napjainkban blődségeket (mint például a "Testcsere") szerencsére már sokkal ritkábban vállal el. Bár David Newman bátyja, az egy évvel idősebb Thomas egyenesen eltűnt egy időre, ő szerencsére új erőre kapott, és mostanában sikert sikerre halmoz, aktuálisan a "007 - Skyfall" score-jával, ám a "Fantom" zeneszerzője esetében sajnos már nem valószínű, hogy valaha is látszani fog a fény az alagút végén. Mintha csak valamiféle Eddie Murphy-átok ülne rajta, mivel a szebb napokat már régen látott színész rengeteg bukott (vagy anyagilag ugyan sikeres, ám erősen vitatható értékű) vígjátékának komponistája volt: a "Bölcsek kövéré"-től az "Oviapu"-n át a "Norbit"-ig tart az impozánsnak csak nagy bátorsággal nevezhető lista. Viszont ez az átok csak rajta foghat, mert Murphy-mozin John Debney is többször munkálkodott ("Az üresfejű", "Ezer szó"), John Powell neve pedig annak a "Pluto Nash"-nek a stáblistájára égett oda, mely nem csupán Murphy, de a filmtörténelem egyik legkomolyabb anyagi bukása is lett. Newmant tehát alaposan beskatulyázták vígjátéki zeneszerzőként, más műfajhoz emiatt ritkán hívják, és ha kap is olykor komolyabb lehetőséget zenei sokoldalúságának megmutatására ("Serenity", "Spirit - A sikító város", "Börtönpalota", "A királyné nyakéke"), valahogy mégiscsak Eddie Murphy jut róla az embernek egyből eszébe, az pedig rettentő régen volt, amikor ez még irigylésre méltó ajánlólevélnek számított.

"A bölcsek kövéré"-vel azonos évben bemutatásra került "Fantom" azt bizonyítja, hogy mennyivel többre hivatott a komponista annál, mint az örökös háttérbe szorulás, e score-ja ugyanis egy abszolút tisztességesen megírt kalandzene lett. A kompozíciókat a London Metropolitan Orchestra játszotta fel, mellettük a képet férfikórus és egzotikus fuvola is színesíti, és mivel az egyik helyszín a dzsungel, ezt a dobszekció törzsi ütemei jelzik. A sejtelmes felvezetés ("For Those Who Came in Late"), illetve a csöndes pillanatokat és kitartott hangon éneklő kórust egyaránt bevető "The Tomb" után kapunk egy szépen felvezetett, emlékezetes, már-már westernbe illő, hősies Fantom-témát ("The Phantom"). Ez aztán később talán túl sokszor is felbukkan, de mégis mindvégig egy jellegzetes pont marad. Innentől a tételek gyakran mozgalmasabb, csapkodó, a teljes zenekart megdolgoztató irányba mozognak (erre példa a "The Rescue", a "Flying to the Island", vagy az "Escaping the Island", amely arra is jó példa, hogy az elektronikus kiegészítéseket milyen visszafogottan is lehet használni). A legjobb szerzemények azonban nem ezek, hanem a bambuszfuvolás, kórusos, fokozatosan felerősödő "The Museum", az epikus "Must Be the Humidity" vagy a rövidke "Diana Must Leave & New York", ahol a Fantom-téma egy pillanatra drámai-romantikus köntösbe öltözik.

David Newman ezen munkáját ugyan nem sok helyen jegyzik, ez esetben azonban a film ismeretlenségében keresendő a fő ok. Bár én kedvencemnek messze nem tartom a művet, ugyanakkor ez a háromnegyed óra a kalandfilmzenék kedvelőit valószínűleg maradéktalanul kielégíti, ahogy a néhai Jerry Goldsmith rajongóit is, mert talán az ő stílusába illene e score. 2012-ben megjelent belőle egy 30 perccel bővebb verzió is, én azonban úgy érzem, hogy e jellegzetes műfajból bőven elég ez a 46 perc is, hiszen az albumon minden fontos pillanat képviselteti magát ahhoz, hogy ne legyen semmilyen hiányérzetünk sem.