Ollókezű Edward, a fej nélküli lovas és az első Batman rajongói megnyugodhatnak: az Éjsötét árnyék biztosan nem kerül be Tim Burton legjobb filmjei közé. A borzas hajú rendezőzseni sajnos most sem tudott túllépni a saját jól bejáratott kliséin, és már megint hozott anyagból forgatott egy olyan szürreális mesét, amiben a festett képű Johnny Depp a fura főszereplő, Helena Bonham Carter az őrült nő (még a haja is olyan, mint az Alice-ban), Danny Elfman a zeneszerző és a sok göcsörtös fa meg horrorfilmes kikacsintás között felbukkan pár percre Christopher Lee is.
A Jack Sparrow-manírokba fagyott Depp ezúttal a beilleszkedési zavarokkal küszködő, XVII. századi vámpírt, a 60-as évek egyik népszerű tévésorozatából importált Barnabas Collinst alakítja, aki most a hippik spanglijaitól és diszkógömböktől színes 70-es években ébred. Derék vérszívónk 200 éves koporsóban raboskodása egy vérig sértett, szerelmes boszorkány (Eva Green) átka volt, aki időközben Collinwood jótevője lett, szegénységbe taszítva a város alapítóiból a kastélyuk remetéivé váló Collinsokat.
Barnabas feltámadása és első találkozása a különc rokonsággal kiváló humorforrás a film elején. A festményekkel és titkosajtókkal telerakott vámpírkastély hangulatos helyszín, a koporsó helyett kartondobozban alvó vámpír és a szolgájává tett, ostoba mindenes (Jackie Earle Haley) vicces páros lett. A bolondnak hitt, szellemekkel társalgó gyerek és a kastélyban ragadt, alkoholista pszichológus (Helena Bonham Carter) jelenetei az Addams család és a Maniac Mansion-játékok legszebb pillanatait idézik, később viszont már megtörik a varázs.
Bár a szereplőgárda és a hangulat jó, a rendező veterán bérírója, John August (Nagy Hal, Charlie és a csokigyár, Halott menyasszony) a humort és a normális történetet is kispórolta a forgatókönyvből. Szinte végig olyan Burtonhoz méltatlan, kínosan szexcentrikus poénokon kell röhögnünk, hogy lekurvázzák a tényleg kurvaként csücsörítő és öltöző Chloë Moretz-t vagy hogy egy varázslónő meg egy vámpír orbitális szeretkezése pont úgy leamortizálja a lakást, mint a nőjét döngető Hancock. Barnabas régies stílusa agyzsibbasztóan modoros, kínszenvedés végigülni azokat a részeket, amikor egy "Menj a picsába!"-egyszerűségű káromkodást sokadszorra is úgy ad elő, hogy "Kegyeskedj alászállni a Pokol kénköves bugyraiba, hogy ott Belzebub csókolgathassa a keléses csecsedet".
Sajnos míg az önmaga festett arcú, hajmetálos karikatúráját alakító Alice Cooper koncertje értékes perceket vesz el a játékidőből, elsikkad a Burton-filmekből kihagyhatatlan, szomorú szerelmi szál: a vámpír és a Collins-kastély szende bébiszittere (Bella Heathcote) úgy lesznek egy pár a film végére, hogy azt sem tudjuk, ki volt ez a kis penészvirág.
Burton ezúttal nem tudta elhitetni a nézővel, hogy még képes visszatérni a karrierjét elindító, gótikus mesevilágba. Utoljára a Washington Irwing-novella alapján leforgatott Álmosvölgyet sikerült a saját stílusára konvertálni, az ezredforduló utáni munkáinak többsége (Majmok bolygója, Charlie és a csokigyár, Sweeney Todd, Alice Csodaországban) giccsel nyakon öntött művészi önkielégítés vagy cukormázas, bevételharácsoló remake lett.
Az természetesen nem baj, hogy Burton mindig az asszonnyal és Depp-pel forgat, hiszen Scorsese is ragaszkodik DiCaprióhoz és Soderbergh is hat filmet csinált George Clooney-val. A gond itt az, hogy az egykori stop motion mágus már csak éjsötét árnyéka önmagának, és görcsösen le akarja butítani a poprornzabáló 16 évesek szintjére azt az egyedi, búskomor horror hangulatot, ami miatt a 90-es években egy egész generáció kedvence volt. Reméljük, összeszedi magát, ha végre a kedvenc mesekönyvei (Alice, Charlie és a Csokigyár) és tévésorozata (Dark Shadows) helyett önmagát kell újramikróznia a Frankenweenie-ben vagy a Beetlejuice 2-ben.
IMDb: 6,7 pont
Rottentomatoes: 42 százalék
Index-ítélet: 4/10
