Tim Burton védjegyszerű színészeit és a megszokott sötét árnyalatokat hátrahagyva vág neki egy napfényben fürdő, életigenlő történetnek, a szokásosnál kevésbé furcsább, majdnem normális karakterekkel, egy rémes festőházaspárról szóló meséjében - megtörtént esetet dolgozva fel.
Festeni sem lehetne szebbet
Ahogy azt a film narrátora már a film elején kiemeli, abban a korban járunk – késő ötvenes évek –, amikor a nőknek nem sok beleszólása volt a család vagy az üzlet dolgaiba. Hősnőnk, Margaret (Amy Adams) mer ezen változtatni, és az őt elnyomó férjét hátrahagyva kislányával San Fransicóba költözik, hogy festő lehessen. Ám nem elég színes egyéniség, hogy felfigyeljenek rá – arról az apróságról nem is beszélve, hogy tömény giccseket fest. Képein hatalmas szemű, szomorú kisgyerekek vannak, és bár ízléstelenek, Margaret a szívét-lelkét beleadja elkészítésükbe. Amikor aztán megismerkedik egy nála is jelentéktelenebb, de harsány és nyomulós festővel, Walter Keane-nel, összeházasodnak, felveszi a férfi nevét, és közösen árulják a Keane szignóval ellátott képeiket, amiből kezdetben ártatlan félreértés majd tudatos átverés születik. Walter nem tud festeni, de bármit képes eladni, azért az ő nevén futnak az egyre népszerűbb képek, a siker pedig megrontja a férfit és (művészi) öntudatra ébreszti az oly sokáig hallgató nőt, aki aztán bíróságon keresi az igazát.
Írni se lehetne jobbat
Tim Burton legutóbbi (élőszereplős) munkái nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a mintegy 200 millióból készült 3D-s Alice Csodaországban jóval kedvesebbet hozott a konyhára, mint az remélték, az Éjsötét árnyék pedig hatalmas bukás volt mind anyagilag, mind kritikailag. Pedig megvolt bennünk minden, amiért Burtont szeretni szokás: bizarr karakterek, horrorba hajló elvarázsolt mese, túlburjánzó díszletek – és Johnny Depp. Világossá vált, hogy itt változtatni kell, és Burton hajlandó volt visszavenni saját egójából, és átadni a terepet a történetnek – vagyis a forgatókönyvíróknak –, és a színészeknek. A váltás persze nem annyira radikális, ha figyelembe vesszük, hogy Burton készített már életrajzi filmet, a szerintem zseniális Ed Woodot, ráadásul ugyanazokkal az írókkal, mint akik a Nagy szemet is jegyzik. Scott Alexander és Larry Karaszewski amolyan életrajz specialisták, ők írták a Larry Flynt, a provokátor és az Andy Kaufman komikusról szóló Ember a Holdon forgatókönyvét is, tudják, mi a fontos és érdekes az igazságból, hol a dráma és hol a komédia. Ez legalább annyira az ő filmjük, mint Burtoné – és a két főszereplőé.
Játszani sem lehetne jobban
A Nagy szemek legfontosabb tulajdonsága, hogy nincsenek igazán furcsa karakterek, messziről felismerhető különcök, mert ezt a szerepet azok az élettelen festmények töltik be, amelyek körül a cselekmény forog – és ez egyben finoman, inkább jelzésértékkel össze Burton animációs mesevilágát és élőszereplős filmjeit is. Nem a mi dolgunk ítélkezni a Hummel-porcelánfigurákat időző képek felett – Tim Burton biztosan szereti őket, hiszen régóta gyűjti Margarete Keane munkát, sőt, Helena Bonham Cartert és néhai chihuahuáját is megfestette vele –, de betöltik azt a szerepet, hogy a néző azt látja bennünk, amit a történet sugall. Ehhez persze kell Amy Adams és Christoph Waltz, akik ketten együtt egy, Ed Woodhoz hasonlóan tragikomikus alakot hoznak életre, a mindenáron művésszé és elismertté válás felé vezető úton törtető és bukdácsoló, a valódi művészek által lenézett figurákat. Ezek nem bábszerű és bábokként rángatott mesefigurák, hanem hús-vér emberek, igazi karakterek, akiket a színészek szabadon és önfeledten játszhatnak el – tessék nézi Amy Adams félmosolyait –, és nyilván nem azért, mert kicsúszott a rendező kezéből a színészvezetés, hanem, mert képes volt végre-valahára váltani. Waltz most is elképesztő intenzitással dolgozik, de érdekes lenne egyszer visszafogott szerepben, széles gesztusok és vicsorgó mosoly nélkül látni, Amy Adams (Az acélember, Amerikai botrány), az elmúlt évek egyik legnagyobb felfedezése pedig csendesen ragyog. A nagy szemek nem lesz a Tim Burton kánon kiemelkedő darabja – ha egyáltalán születik még ilyen –, hiszen sokszor lehúzza a valójában teljesen felesleges, következetlenül használt narráció és időnként egyenetlen a történetvezetés, de rendkívül kedves és kellőképpen eredeti, de szükségtelen túlzásoktól mentes darab.
Kinek ajánljuk?
- Tim Burton híveinek.
- Akik nem tudnak betelni Christoph Waltz zseniáis ripacskodásával.
- Az életrajzi filmek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Akiket kiráz a hideg a agyszemek stílusú festményektől.
- Akik szerették Tim Burtontől A majmok bolygóját.
- A túl szigorú ítészeknek.
7/10