Vége a hadjáratnak. Titus Andronicus, a hadvezér győztesen tér vissza Róma városába, szétverte az északi gótok hadait, s királynőjüket, Tamorát is foglyul ejtette, három fiával és mórjával együtt. Ám a csatákban négy kivételével az ő fiai is odavesztek, s értük való áldozatul kizsigerelik és elégetik Tamora elsőszülött fiát, anyja bárhogy esedezzék is életéért. Tamora pedig bosszút esküszik. Rómában éppen császárválasztás van. Titus visszautasítja a neki felkínált babérkoszorút, s a régi császár elsőszülöttjét támogatja, aki viszont feleségül veszi Tamorát. S szép lassan beindul a bosszú hosszú és kegyetlen játszmája.
A film William Shakespeare targédiája, a Titus Andronicus alapján készült, amit a film rendezője Julie Taymor 1995-ben színpadra is állított. A rendezőnő meggyőződése szerint, a Titus korunk műve, az erőszaké, a botrányé - hogy is van ez? A Titus a bosszú anatómiája: meddig lehet elmenni a kegyetlenségben, úgy, hogy annak hatását ne oltsa ki a fájdalom hidegsége és közönye, vagy maga a halál. Ez pedig egy kényes és fenntarthatatlan egyensúly - ez a történet.
A film látványa nem az ősi Rómát idézi: nincsenek monumentális díszletek, százezres statisztahadak, káprázatos tömegjelenetek. A Titus nem erről szól, nem a dicsőség csillogásáról, hanem az emberek belső rothadásáról. Julie Taymor egyetemesen értelmezi Shakespeare művének jegyeit, minden olyan szimbólumot felhasznál megjelenítésükhöz, melyek a néző számára a történethez kapcsolódhatnak, azt átélhetőbbé tehetik. Nem egy teljesen idegen és mesterséges díszletvilágot, hanem egy élő és valóságos környezetet jelenít meg, a mai Rómát, ami azonban magában hordozza a Titus korabelit is. S az sem furcsa, hogy némelyek motorral, avagy klasszikus sportkocsikkal közlekednek. Ezen sajátos és gazdag eszköztár által a film több és tökéletesebb mint egy színházi előadás (ily filmeknél ezt szokás leginkább firtatni). Mert, noha a jelenetek látszólag megmaradnak színházi köntösükben, a környezet, a kameramozgások és fények teljesen kitágítják és átélhetővé teszik a mű minden szeletét. Különösen, hogy a már említett szimbólumok a néző számára elsősorban a huszadik századhoz köthetők. A rendező kutatja a két kor közti kapcsolatot is, a gondolatok - cselekedetek - külső világ hármasában: a filmet nézve néha az derül ki, hogy viselkedési alaptípusokat látunk, s ez nem egy tragédia, ez nem egy film, ez a valóság.
A Titus sok Shakespeare-adaptációkhoz képest csemege, mert sokkal asszociatívabb, összetettebb; az alkotók élő anyagként bántak a művel - s az életre kelt. Ám ha a Titus valóban korunk műve, akkor ennek rossz vége lesz!
