Dardenne-fivérek készítette filmben sosem láthattunk még akkora sztárt, mint Marion Cotillard, noha szó sincs arról, hogy az elismert vallon auteur-duó a francia színésznő vonzerejére építene. A Két nap, egy éjszaka Cotillard nélkül is felvenné a versenyt az életmű bármelyik többszörösen díjnyertes darabjával, az i-re a pontot viszont kétségkívül az ő alakítása teszi fel.

Sandra kétgyermekes családanya, aki hosszú betegszabadság után kész újra felvenni gyári munkáját, amikor közlik vele, hogy megválnak tőle. Amíg lábadozott, spórolni kénytelen felettese ráébredt, hogy eggyel kevesebb alkalmazottal is beéri, ha a többiek eleget túlóráznak. Megszavaztatta a tizenhat munkást: 1000 euró bónusz és Sandra állása között választhattak. Mindössze ketten voksoltak a javára, tizennégyen a pénzt választották, Sandra és két jóakarója azonban új szavazást harcol ki. Egyetlen hétvégéje marad kampányolni állásáért kollégáinál, ám az egyszerre méltóságteljes és mimózalelkű nő amúgy sem túl reményteli helyzetét tovább nehezíti, hogy depressziója rosszabbra fordult, miután tudomást szerzett elbocsátásáról.

A fivérek továbbra is a jól megszokott, sajátos stílusukban alkotnak: a kézikamera egy pillanatra sem hagyja magára a hősnőt, az operatőri munka doku-realista és minimalista, kevés a vágás, filmzene nincs. A párbeszédekről továbbra sem Tarantino jut eszünkbe, és ezúttal sem segíti a nézőt holmi hangalámondásos narráció, ezért sosem tudjuk, mi jár épp a karakterek fejében, mi lesz a következő cselekedetük. A történet is bőven mutat szerzői jegyeket, és nemcsak a Rosettára hasonlít, de a rendezőpáros újabb filmjeire is. Nyomorral ugyan ezúttal nem szembesülünk, de a film iparimunkás-miliőben játszódik, dolgozók közti ellentéteket, konfrontációkat ábrázol − A fiúhoz hasonlóan. A főhős − A gyermek, a Lorna csendje és a Srác a biciklivel után ismét − esendő, vajszívű, önzetlen nőkarakter, aki a társadalom peremére szorul, kénytelen szembeszállni önző és felelőtlen környezetével. A Srác a biciklivel kitagadott gyermekéhez hasonlóan neki is a depresszió formájában kell legyőznie démonait. Ahogy a Srác a biciklivel is értelmezhető A gyermek spirituális folytatásaként, úgy ez a film is az előző Dardenne-opusz továbbgondolása.

Szociális érzékenységben, realizmusban, kapitalizmus- és társadalomkritikában, valamint a moralitásjáték műfajában a szerzők hozzák a szokásos magas színvonalat, ám mivel mindezt már a korábbi műveik alkalmával csúcsra járatták, ezúttal nem művészfilmes, hanem zsánerfilmes téren tudták felülmúlni önmagukat. A melodráma műfaja erről a Dardenne-filmről sem fog elsőként a néző eszébe jutni, de a Két nap, egy éjszaka minden aluldramatizáltsága és életszaga ellenére végig párját ritkítóan érzelmes, feszült és izgalmas. Persze a fivérek mindig is puritán, de felkavaró szociodrámákat készítettek, amelyekben nem ritka az erőszak és a bűn (lásd az autós üldözést A gyermekben), de e munkájuk ilyen attrakciók nélkül is van olyan intenzív, mint a korábbiak. Már a cím is hangsúlyozza a határidő-dramaturgia fontosságát, amihez ráadásul célpont-dramaturgia (lásd pl. Kill Bill) társul, hisz a hősnek tizennégy embert kell felkutatnia és megnyernie magának, hívatlanul bekopogtatva életükbe.

Az underdog hősnővel nem lehet nem azonosulni, szorítani érte: noha nagy utat jár be, depressziója passzív, reaktív karakterré teszi, így aztán semmi olyasmit nem tesz, amit a néző ne tudna követni (egyesével megkéri kollégáit, hogy szavazzanak rá, a kedvező válaszra hálásan reagál, ellenkező esetben megértően viselkedik). Látogatásai olyanok, mint egy doorstep interjú, nem neki kell döntést hoznia, hanem kollégáinak, rájuk irányul a reflektorfény. A Tizenkét dühös ember juthat eszünkbe, csak ezúttal a hős lehetetlen küldetése nem az, hogy bírjon rá tizenegy esküdtet verdiktje megváltoztatására egy teljesen egyértelműnek tűnő ügyben, hanem tizenhat munkásnál kell szavazati többséget szereznie, és nem egy idegen, hanem a saját sorsa a tét. Történetmesélői manipuláció ide vagy oda (lásd a Columbo ajtóban való visszafordulásaira emlékeztető „Sandra, várj egy pillanatot!” csavarokat), e Dardenne-mű sem nevezhető didaktikusnak, erőltetettnek vagy hatásvadásznak, a nőt például korántsem azonnali, közvetlen csőd fenyegeti, a tét nem is igazán az állása, hanem az, hogy legyőzi-e depresszióját.

Az oeuvre kontinuitását Dardenne-veteránok (Olivier Gourmet, Morgan Marinne) is biztosítják, azonban a Rozsda és csontban, a Piaf-ban és más filmekben nyújtott elismert drámai alakításai ellenére voltak kétségeim afelől, hogy a Taxi − és még néhány bő szexualitással kecsegtető francia mozi − bombázója jó választás-e a szürke munkás szerepére, vagy pedig annyira lesz hiteles, mint Salma Hayek mexikói háziasszonyként. Míg Tom Cruise akkor is szívdöglesztően akar kinézni, ha épp csavargót játszik (pl. Jack Reacher), Cotillard szépsége és visszafogott játéka a karakter büszke, törékeny és melegszívű személyiségét testesíti meg, alakítása és a casting tehát ugyancsak dicséretet érdemel.

Pont: 9/10