És az megvan, hogy Thomas Jeffersonnak, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének és az emberi jogok elkötelezett harcosának virginai ültetvényén csaknem kétszáz rabszolga dolgozott, akiket soha nem szabadított föl? Vagy az, hogy a Hollywood hegemóniáját megalapozó klasszikusok között kitüntetett helye van a nyíltan rasszista Egy nemzet születésének, csakúgy, mint a Dél sosemvolt mesevilágát nosztalgikus mázzal bevonó Elfújta a szélnek? Az efféle paradoxonok jól érzékeltetik az Egyesült Államok dicső történelmének zavarba ejtő kettőségét, melyet a történészek és társadalomtudósok már aprólékosan feltártak a 60-as évek polgárjogi mozgalmai óta, de amely a mainstream popkultúrában sokszor még mindig tabunak számít.
Legutóbb például Tarantino nyúlt hozzá a kényes témához, szokása szerint szókimondóan, ám végső soron ugyanazt a kerülőutat választva, mint a pár évvel korábbi Becstelen brigantykban. Hiszen a Django elszabadul pontosan olyan vérgőzös vendettában oldotta föl Amerika rossz lelkiismeretét, akárcsak a Brigantyk tette a nácizmus térnyerésének kollektív európai traumájával – ismét szemérmetlen vágybeteljesítésbe fojtva a néző felgyülemlett frusztrációit.
A 12 év rabszolgaság szakít a blaxploitationből kölcsönvett terápiás módszerrel és az Elfújta a szélből visszamaradó cukormázzal is, Steve McQueennek ugyanis nem a gyalázatos intézmény felcicomázása, ám nem is annak – visszamenőleges hatályú – szimbolikus elpusztítása a célja. A rendező kevésbé a fantázia gyógyító erejében, inkább a történeti hitelességben és a szembenézésben keresi az orvosságot. Alapvetően ennek a törekvésnek tudható be az a revelatív hangvétel, mellyel az amerikai kritikusok fogadták a filmet. Az esztétikai szempontokat sokszor teljesen háttérbe szorította az a tény, hogy hiánypótló alkotással van dolgunk, mely az amerikai filmipar egy réges-régi mulasztását teszi jóvá (még ha ehhez egy angol direktor közreműködésére volt is szükség).
Emlékezetpolitikai szempontból tehát tényleg mérföldkőnek számít a 12 év rabszolgaság, ám ez mit sem változtat azon, hogy Steve McQueen három játékfilmet számláló életművének eddigi legerőtlenebb darabjával van dolgunk. És nem pusztán azért, mert a rendező ezúttal jókorát lép a hollywoodi elbeszélésmód irányába, hanem mert épp a fenti szempontok alapján dicséretesnek tekinthető küldetéstudat az, ami kissé ránehezedik a filmre. Minden képkockába beleég a nemes szándék, hogy elfogultság nélkül bemutassa a modernkori rabszolgatartás rothadó intézményének keresztmetszetét, sorban felvonultatva annak jellegzetes karaktereit és tipikus viszonyait, mintaszerűen ábrázolva a rendszer által teremtett pszichológiai alakzatok perverz érzelmi geometriáját.
Menetrendszerű ritmusban és találó szereposztásban kapjuk meg a sorsokat áruba bocsájtó, érzéketlen rabszolga-kereskedő, az egészséges erkölcsi érzékkel bíró, de gyenge akaratú földbirtokos, vagy a szadista hajlamú munkafelügyelő alakját. Kristálytisztán rajzolódik ki, hogy a rendszer miért nem csak embertelen, hanem egyben kontraproduktív is, hogy a munkamegosztásban alávetettek lojalitását miként írja felül a “faji összetartás”, és hogy egy előítéletektől paralizált társadalom beteges viszonyait miért csak egy kívülről érkező idegen képes szabotálni. Szemtanúi lehetünk a blues születésének, mely az öngyilkosság mellett az egyetlen lehetséges válasz az élet teljes kilátástalanságára, valamint a szadizmus jól ismert alkímiájának is, amint a szolga iránti szexuális vonzalom agresszióvá párolódik a rasszista ideológia fortyogó lombikjában.
Minden karakter, mozgatórugó és motívum a helyén van tehát, azonban az egész túlzottan mintaszerű ahhoz, hogy csontig hatoló filmélmény legyen. A felvillantott szereplők sokszor inkább egy-egy fontos társadalmi típus megtestesítőjének tűnnek, mint hús-vér karaktereknek. Az emberséges gazdát vagy a megváltást hozó abolicionista ács figuráját például Benedict Cumberbatch és Brad Pitt sem képesek életre kelteni. A Michael Fassbender által megformált kegyetlen ültetvényes és az általa kínzott szolgák viszonyrendszere ugyan nagyobb teret kap, de ez sem akasztja meg radikálisan a cselekmény körképszerű ritmusát. A 12 év rabszolgaság így nem más, mint a legkifinomultabb oktatófilmek egyike: maximális igényességgel dramatizált gyorstalpaló egy évszázadokon át fenntartott elnyomó társadalmi gépezetről. Nem tolakodóan didaktikus, és nem is émelyítően érzelgős, de csak pillanatokra képes meghaladni a futtában felskiccelt expozíció során előrevetített vázlatosságot (és ezen nem változtat az sem, hogy a film igaz történet, az Északról elrabolt, és rabszolgaként eladott Solomon Northup megrázó visszaemlékezései alapján készült).
Az átütő pillanatok közé tartozik a teljes kiszolgáltatottság pokoli érzését belénk égető hosszúbeállítás a félig felakasztott főhősről, vagy a nyomasztó zakatolásra komponált gőzhajó-jelenet, melyek megidézik McQueen korábbi filmjeinek hipnotikus sodrását, és egyben ízelítőt nyújtanak abból, hogy mennyire más jellegű filmet is készíthetett volna a témából – mely bizonyára torokszorítóbb élményt jelentett volna, viszont kisebb esélye lenne a közoktatásba való jótékony beépülésre. A művészileg legalkalmasabb médium valószínűleg egy tévésorozat lenne a téma rendszerszintű ábrázolására, ahol az egyéni sorsokkal és a szociológiai mintázatokkal is kellő mélységben lehetne foglalkozni, ahogy az például a Drótban történt, mely a rabszolgatartás drámájának – pár évszázadot ugró – sequeljeként is értelmezhető. Ki tudja? A 12 év rabszolgaságot lelkesen üdvözlő David Simonnak talán egyszer meg is adatik a lehetőség, hogy vizuális országúttá szélesítse a McQueen által kitaposott ösvényt.
