A kulisszákra koncentráló werkfilmek néha izgalmasabbak, mint maga a főműsorszám, amit kísérnek. Persze mindig vannak, akik eludvariaskodják a dolgot, és még el sem készült a film, de már köszönik az ügynöküknek, mások arcokat vágnak és belegrimaszolnak a kamerába, de olyan is van, hogy tényleg meg lehet tudni valamit a forgatás menetéről, a produkció mögötti emberi, szakmai viszonylatokról. Az Egyszer magával ragadó werkfilm, ha van szépséghibája, az is csak az lehet, hogy ő maga a főfilmes attrakció. Áll a bús képű utcazenész a vásárlóutca sarkán, mögötte leértékeléseket hirdető kirakat, előtte egyfős közönsége, egy meglehetősen ingatag lábon álló egzisztencia, de mint kiderül, ő sem a pengetés miatt jött, hanem a bevételért. A csávó iszkol, a gitáros utána - futásuk az európai iskola szerinti: nem akció, inkább kisrealista gimnasztika. Hohó, de milyen realizmus az olyan, ahol tízpercenként dalra fakadnak a szereplők, na persze nem úgy, mint egy echte musicalben, ahol dalol a rézkilincs is, hanem mint egy olyan filmben, ahol zenészeket játszanak a színészek, így életmódbeli sajátosság a nótázás. Mert nemcsak a fiú zenész, hanem az útjába akadó lány is (a valóságban is azok), és rövid ismerkedés után már együtt próbál a csupaszív dublini dalszerző-gitáros és a gyermekét egyedül nevelő, napfényre viruló cseh munkavállaló - szörnyen hangzik, mint a Népjóléti Minisztérium és a Benetton közös toborzója. Ennél egyébként vannak még rosszabbul hangzó pillanatai is a filmnek, például ilyen, amikor a lány utolsó összekuporgatott fillérjein (még ha a saját pénze lenne, de alvó kislánya perselyéből veszi el azt - hát anya-e az ilyen?!) elemet vesz a discmanjébe, és a boltból hazafelé tartva fennhangon próbálgatja az érzelmes dalokat. Nem soroljuk tovább; tele a padlás olyan megoldással, amelyek, ha elmeséljük, a legjóhiszeműbb lelkekből is előhozzák az embergyűlölőt. De azért sem soroljuk tovább, mert ezt a filmet kivételesen nem a mese felől lehet legombolyítani, és még csak nem is a dalok irányából (azok olyanok, amilyenek: többnyire folkos-rockos szerzemények), ami egy zenés filmtől mégiscsak szokatlan. Bizonyára jól leplezett csalafintaság, egy merő számítás az egész, de hiába is dörzsöljük a szemünket, tisztára úgy fest, mintha ezt a nagyon banális "boy meets girl" őstörténetet azután forgatták volna, hogy a profi nagyfilm már elkészült, de még volt idő a lámpaoltásig, és maradt valamicske film a felvevőben is. Akkor pedig, nosza, barátaim! - nézett össze a másodasszisztens a zenekari árokkal, fogódzkodjunk össze, és énekeljünk egy jót, addig pedig, míg nem töri ránk az ajtót az éjjeliőr, daruztassuk a kamerát, mint a nagyok! Így persze nem készülnek filmek, de ha mégis, abból legfeljebb valami olcsó marhaság, vagy szórakoztató home-movie szokott kisülni, de tízezerből, ha egyszer olyasvalami, mint ez az Egyszer. Mind a véletlen, mind pedig a csoda kívül esik a hivatalos filmtörténeti kategóriákon - inkább a tanácstalanságunkat jelzik e vélhetően egyszeri, de biztosan folytathatatlan remeklés láttán.
