Steve Martint némelyek az úgynevezett nagy nevettetők között tartják számon: filmjei tíz-tizenöt évvel ezelőtt várva-várt darabok voltak. Boldog-boldogtalan jókat kacarászott rajtuk. Manapság inkább boldogtalanoknak valók.
Peter (Steve Martin) a kertvárosi átlagéletet élő, vastag havi fixet kasszírozó elvált ügyvéd cseteléssel múlatja fölös idejét. A hervadó szépfiú bele is szeret egy magát Ügyvéd lánynak nevező, élettől sugárzó, szellemes sorokat billentyűző hölgybe. S hamarosan el is jön a valódi találka napja: ügyvédünk vacsorára invitálja szerelmét. Gyertya derítette félhomály, bor, andalító zene, finom vacsi az asztalon... És megszólal a várva várt csengő. Ám a várt karcsú szőkeség helyett egy testes fekete hölgy (Queen Latifah) áll az ajtóban, s hiába bizonygatja a kanos öregfiúnak, hogy bizony, ő az - nem akar hinni neki, és kidobja. A vérmes, rámenős és nagydumás hölgy azonban nem tágít: bármi áron a férfi nyakába akarja varrni magát, hogy az segítsen rajta ártatlanul letöltött börtönbüntetés ügyében. És lépten-nyomon megjelenik Peter életében. Munkahely, klub, üzleti tárgyalás semmi sem szent neki, sőt jelenlétével zsarolni sem átall. Peternek pedig fő a feje: hogyan lehet egy feketét becsempészni a fullfehér kertvárosba? Ráadásul nyakában az évszázad üzlete, ippeg nála vannak gyermekei, no meg a kapuzárási pánik is szorongatja. Szerencsére minden megoldódik. De tényleg... Nem vicc.
A vászon előtt töltött bő másfél óra alatt az amerikai tévésorozatokból visszaköszönő tökös-, konzervatívból-jófej-, feka- ésatöbbi poénok agyontépázott, arcpirító közhelyeinek özöne zúdul a megtévedt nézőre. (Magam egy darabig türelemmel vártam arcizmaim rángását, bízva abban, hogy talán nekem túl amerikai ez a mozi, de aztán hirtelen kigyúltak a lámpák, és mindenki kiment...) Mit cifrázzam: összeollózott filmecske, amúgy hátha bejön alapon.
Steve Martin bárgyú, régi villanásaiból szinte szikra sem maradt, a Chicago-beli mellékszerepéért Golden Globe- és Oscar-díjra jelölt Latifah sehogy sem tud igazán helyzetbe kerülni mellette, annál inkább az ügyvédünk barátját alakító, Amerikai pite-filmekből ismerős Eugene Levy, aki fülledt erotikától fűtött mondatokat suttogó bősz kanként veti magát a vérbő fekete hölgyre...
Bármennyi jóindulatot is igyekeztem rátölteni szövegszerkesztőmre, szinte hatástalan maradt. Felejthető, lapos, kereskedelmi csatornák képernyőjére való darab: tényleg több a sokknál, csupán az fogja élvezni, aki jól benovocainozza magát előtte. Ez azért is szomorkás, mert a Roxanne és a Riviéra vadorzói időszakában magam is kedveltem Martint. De hát összement, méghozzá alaposan. Aki pedig arra gyanakszik, hogy egy lelkibeteg kritikusféle kutyarugdosás és embertárs-gyalázás helyett közzétett lélekszabadító írását olvasta a fentiekben, nézze meg.
