Az Hasta la vista! Arnold Schwarzenegger hírhedtté vált mondata a Terminátor második részéből. Olyannyira elterjedt és annyit idézték már, hogy nehéz mindezt most egyszerű búcsúzásként (A közeli viszontlátásra!) tálalni, ráadásul egy kimondottan életigenlő filmben köszönne vissza a Halálosztó híres végszava.
Az viszont már nem, hogy Geoffrey Enthoven alkotása majd kicsattan a jó szándéktól, szinte szétrobban azon igyekezetében, hogy eljuttassa hozzánk a megfelelő üzenetet: sérült embertársaink is emberek, emberi vágyakkal, érzelmekkel, és bizony a fogyatékosság mögött is ott lébecol az élet teljessége. A roppant idegesítő, tolószékes Philip, a romantikus lelkületű, érzékeny, ámde agydaganatos Lars és a majdnem teljesen vak Jozef elhatározza, hogy egy spanyol bordélyban elveszíti végre a szüzességét. A róluk gondoskodó szülőket kijátszva elindulnak a kedvetlen Belgiumból, hogy megédesítsék a haldokló Lars utolsó napjait egy jól eltervezett numerával. Ha van merészség a filmben, az sajnos csak eddig tart. Az alaphelyzet felvázolásáig. A három flamand jó barát road movieja ugyanis jobbára poroszkálás a biztonsági sávban.
Humora inkább kedveskedés, az életigenléshez meg úgy véli, elég a csillagos ég, a mediterrán napsütés és néhány formás női fenék. Enthoven, amikor a film rendre keresztúthoz ér, s elindulhatna valami eredeti, markáns és emlékezetes pillanat felé, jó érzékkel mindig a giccs felé kormányozza a cselekményt. A kiszámítható, a már számtalanszor megmutatott felé. Pedig a karakterekben, főként a bájosan bumfordi Jozefben (Tom Audenaert kiváló alakítása) számos lehetőség rejlik, az utaskísérő, a szintén kisiklott életű Claude is jól megrajzolt alak, amíg nem kezd ő is szentimentalista ámokfutásba. Mert akkor a legjobb a film, amikor mer önfeledtté válni, amikor kicsit karcos és cinikus, mint például a szállodai jelenet, melyben magatehetetlenül csetlenek-botlanak a szereplők, többet elárul a kiszolgáltatottságról és elesettségről, mint akármennyi könny és meghatónak szánt pillanat. A nevetésnek ugyanis sokkal több köze van az élethez, és a maga során sokkal hamarabb elvezet a valódi döbbenethez és empátiához, mint az olcsó érzelmekkel felkorbácsolt szánalom, amely legtöbbször már a stáblista után kihuny. Ezért is marad meg sokkal hosszabb ideig az Életrevalók Phillippe-je, mert a francia rendezők humora radikálisabb és pimaszabb, ám épp ezért lényegre tapintóbb. Kifigurázva, a teljesen lebénult Phillippe valódi emberi mivoltában vonul fel előttünk.
És épp ez az Hasta la vista! legnagyobb balszerencséje: ebben a témában sokkal jobb alkotások születtek már. Hogy ne menjünk olyan messzire, ott van mindjárt a 2004-ben készült francia–belga, fekete-fehér Aaltra, amely a műfaj egyik ékköve. Éjfekete humorával már-már költői, hihetetlenül emberi és nagyon élvezetes szatíra. Arról beszél, amiről az Hasta la vista! csak hallgatni tud. Vagy stréber módon gesztikulálni. Igyekezete gyakran hamis, a közönség kegyét leső, miközben egy-két jól elkapott pillanattal valóban eléri célját. Ezért maradhat a középszerben, és nem süllyed le a méltatlan közé.Ám érdemesmegnézni,mit kezd az Aaltra és mit ez a film a tolószékes ember és a tenger viszonylatában. Előbbi csöndes költészet és vérbeli irónia, csípős vádirat mindenféle hamis szánalom ellen, utóbbi viszont a giccs határtalan totalitása. Az élet lenézése, terminátor módra.
