Sokat változott a Mission: Impossible a kezdetek óta, és nem elsősorban azért, mert Tom Cruise-nak egyre több hajfestékre van szüksége az illúzió fenntartásához. Az első Mission számomra rémálom volt, logikátlan cselekmény, álfeszültség és műizgalom mögött a csöndes unalom és szellemtelenség. Ehhez képest a mostani...
Az IMF-nek tisztáznia kell magát, mondják indulatosan a szereplők, és egyből rá sem jöttem, hogy honnét tudták előre, mi errefelé a legégetőbb probléma, de aztán kiderül: ez nem az az IMF, amire gondolni szokás mostanában, hanem akik már megint teljesíthetetlen küldetést kapnak, meg kell menteni a világot. Sokat változott a Mission: Impossible a kezdetek óta, és nem elsősorban azért, mert Tom Cruise-nak egyre több hajfestékre van szüksége az illúzió fenntartásához. Az első Mission számomra rémálom volt, logikátlan cselekmény, álfeszültség és műizgalom mögött a csöndes unalom és szellemtelenség. Ehhez képest a mostani…
Logikátlannak ez is logikátlan, az IMF-nél szolgáló terroristaelhárítók a földet kerülik meg azért, hogy lemenjenek a sarokra egy doboz tejért. Álfeszültnek álfeszült, de olyanmagas szinten, hogy nyugodtan lehet kicsit fészkelődni a székben. Nem ez a kérdés, hogy vajon kitör-e a harmadik világháború, amit mellesleg igazán könnyen megelőzhetnének a nagyhatalmak, csak felhívná egymást a két elnök, ti lőttétek szét a Kremlt? Nem, nem mi voltunk. Köszi, akkor máshol keressük tovább a tetteseket. De azért röpködnek a pofonok és az emberek, a százhuszadikon már csak egymás gatyamadzagjába kapaszkodnak hárman, úgy lengedeznek.
A filmkészítők profik, egy pillanatra sincs az az érzésem, hogy nem is ott vannak, nem is Tom bácsi szalad lefelé a torony oldalán. Szép az operatőri munka, szellemes rendezői megoldásokat őriz magában a néző: ahogy elindul oldalirányban a szökőkút vize, mögötte látjuk az üldözöttet, és ahogy a víz megérkezik, látjuk az üldözőt. Vagy az a trükk, amit a léghajóról fényképezők szeretnek elsütni: fentről látjuk a szereplőket, de csak a fejük tetejét, és csupán az árnyékuk fut,mert oldalról kapják a fényt.
A nagy különbség azonban nem ez, hanem a humor. Noha az egész film olyan, mint egy kétórás, alapos reklámfilm, amelyben újra és újra megjelennek a támogatásért cserébe a különböző logók, és ha tévések készítették volna, folyamatosan villoghatna A MŰSORBAN TERMÉKELHELYE-ZÉS LÁTHATÓ felirat, de a technikai találmányok időnként elromlanak, és feltehetően a BMW-nek sem az a leggyakoribb hasznosítása, hogy orral zuhanunk vele száz métert, úgyis megvéd a légzsák. Alternatív valóságot látunk törhetetlen emberekkel, akik töretlenül adják életüket és vérüket a mi boldogságunkért.
Szerencsére nem veszik nagyon komolyan magukat, veszekednek és néha bénáskodnak, majdnem elszúrják a közös jövőt, de az atomfelhő fölött mindig kék az ég. Amióta James Bondot az a fülesmackó játssza, a 007-esből kiveszett minden vidámság, és csak most látjuk, hová lett: átjött a Mission: Impossible-be. Nehéz volna nem örülni neki.
